Balzacra nézek. Úgy harcol még most is, egy szétlőtt templom utolsó téglarakásain megvetett lábbal, mint a róka, amelyik a lyukat védelmezi a kutyák elől, tudja jól, hogy ott vannak mögötte a kicsinyei, a családja, ha rajta átjutnak, azoknak is vége.

A dromedár beegho és a földi őrmester ugyanaz a téma. Ezek a katonák nem az életükért harcolnak. Az antáért teszik. Az antáért halnak meg. Csak néhány órája vagyok itt, de én is érzem. Itt motoz a fejemben az a furcsa érzés, ami miatt a Szövetség katonái a sajátjaik ellen fordultak. Egy ekkora civilizációnak élnie kell, fenn kell maradnia, suttogja a fülembe valami, megállás nélkül. Nem akarok odafigyelni, már úgyis értük harcolok, de akkor is ott pumpál, ott rezeg, ott zümmög a halántékomban, mint valami gyerekjáték motorja.
Mintha valami nagy közös tudatalatti tiltakozna az ellen, hogy egy újabb civilizációt pusztítsunk el. Egy, a miénknél ősibb, monumentálisabb, nemesebb civilizációt. Egyszerűen nem tehetjük.

Látom, hogy a kalóz kapitány is kapizsgálja. Néha rámnéz a vinnyogó sugárnyalábok között, és az arcán látom, hogy kérdezni akar. Azt akarja kérdezni, hogy mi a francot keres itt. Csak mire összeállna a fejében a kérdés, az a zümmögés a halántékában meg is válaszolja. Szóval újra a tankok felé fordul.

A vézna fickó a sebesült asszonyát berángatta egy téglarakás mögé, ő onnan sorozza tovább a robotokat. Ő is érzi a zümmögést. A beegho nő karja megpörkölődött, és látom, hogy azon az oldalon a szempillája is eltűnt. A vézna kölyök remegő arccal osztja a gépeket. Nem hinném, hogy megérti, hogy vége.

Még Shatterhand sem fogadja el, de nem tudom, ez abból adódik-e, hogy robot és alapvetően sebezhetetlen, szóval évekig tudná ezt csinálni
(csak, amíg ki nem lopják a chipeket a fejéből)

, vagy azért van, mert ő is érzi a zümmögést. És ha igen, ugyanazt a zümmögést érzi-e. Vagy ő mindig érez valamilyen zümmögést, mégiscsak egy robot. Elüt ez a zümmögés a többitől? De ha igen, akkor a Szövetség gépei miért nem érzik?

Padastra egy olyan fotonkarabéllyal hirdeti az igét, mintha nem talált volna kisebbet. A fegyver úgy harákol a kezében, mint egy hurutos varjú. Ilyet én még fegyvertől nem hallottam. Ilyen az, ha valaki Isten szolgálatába fogja?
Padastrán félreérthetetlen nyomait látom a zümmögésnek. A haja ezer irányba burjánzik, a szája nagy á-ra tátva, és csak markolja a karabélyt, és rángatja az elsütő billentyűt. A műlábán szó szerint lángol a nadrág, de nem törődik vele, csak szórja tovább a sugarakat. Annyira emlékeztet valakire.
A tarkómból hangos reccsenéssel szakad ki a külső szemem, és a pap felé rohan. Azt hiszem, egyenesen a szájába száguld, hogy a végén kirobbanjon a végbelén, de mielőtt elérné a kissé sárgás fogakkal keretezett nyílást, nullára fékez. Belebámul az arcba. És akkor megismerem.

Megint a Sunkán vagyok. Az elmegyógyban. Dr. Tomasson ott ül előttem a nagy cserpákjával, egy leharcolt gyerekszéken, és még olyan arcot is vág, mint aki egy kölyök meséjét akarja végighallgatni.
Mintha kívülről szemlélné az egészet, érti, doki? - kérdezem. Bólint. Mintha untatnám kicsit, de látom, hogy érti. Persze, hogy érti. Valahogy akkor, ott is ráérzek erre. Valahogy tudom, hogy tudja, hogy pontosan tudja, miről karattyolok neki. Olyan összefüggéstelenek néha a mondataim, hogy én magam sem érteném meg őket, ha nem ismerném a hátterüket.
Hallom, ahogy azt kiáltom: fasszopók, aztán terítem be őket a fézertűzzel.
De kicsodákat? A beegho-kat? Az antát? Nem látom őket. Csak a kések csilingelését hallom. De hisz én sosem jártam az anta egyetlen bolygóján sem. Vagy igen?

Kicsodák Jim és Mick és Roberto? Kik ezek az emberek, akikkel könyvet égetek?

Legfeljebb a nyelvük maradt meg, felfűzve valami tróger emberbél nyakláncára.
Az elmegyógyban lakó énem hangját hallom a fejemben. Dr. Tomasson csak bólogat. Nagyon megértő. Mintha megértené az őrületet. Vagy látna benne rendszert.

Mert talán úgy is van.

Újra érzem Padastra madarát a fejemben. Most tisztán látom, amit ő látott odabenn. Látom az anta barlangvárost. Olyan végeláthatatlan, amilyen valójában volt, mielőtt a Szövetség szétbombázta. Az a madár, a pap még jóval azelőtt járt a fejemben, mielőtt utolértem volna Balzacot a lejáratnál. Addig a percig fogalmam sem lehetett az anta földalatti életéről. Vagy tévedek?

A hatalmas madár rátelepszik a vállamra. Nem értem, hogy fér el rajta. A külső szemem körülötte kering, mint a bolygók a napjaik körül.

-         De miért rakták a fejembe ezeket a dolgokat?

-         Talán nem ők rakták oda.

-         Akkor ki?

-         Talán ott voltak. Talán valóban a te emlékeid.

-         Akkor miért nem emlékszem rájuk?

-         Mert megpróbálták kitörölni őket.

-         Micsoda?

-         A Sunka híres az agymosóiról, fiú. Ezúttal úgy látszik nem végeztek tökéletes munkát. Vagy túl korán pattantál meg.

-         Sok kezelésen voltam.

-         Akkor lehet, hogy a technológiájuk kevés ehhez. Talán annyira bevésődtek ezek az emlékek. Annyira erősen.

-         Hogy nem felejthetem el őket?

-         Hogy nem felejtheted.

A madár rekedt fejhangon válaszolgat, próbálja utánozni Padastra hangját, és elég jól megy neki. Emlékszem erre a beszélgetésünkre. De mi van, ha nem én nem felejthetem ezeket az emlékeket, hanem mások? Ha az ő örökre bevésődött emlékeik?
Dr. Tomasson megértően bólogat.
Amikor először találkoztunk, akkor is ugyanilyen megértő volt. Ugyanígy bólogatott.

A hordágyamat négyen cipelték. Olyan óvatosan haladtak velem a hófehér folyosókon, amennyire csak lehetséges.
Nem akarják, hogy különböző részeim lepotyogjanak a hordágyról.
Igen, emlékszem erre a gondolatomra. Még el is vigyorodtam. Nagyon fájt, de nem bírtam abbahagyni. Még akkor sem, amikor végre besenderítettek az utolsó ajtón, egyenesen Dr. Tomasson hófehérbe öltözött, maszkos alakja elé. Csak a szemét láttam, meg hogy az orránál perverzen kidudorodik a maszk, és hevesen bólogat miközben vizsgálja a szétszaggatott bélésemet. Ez még inkább vigyorgásra késztetett, amit nem is hagytam abba, csak, amikor kiütött az altató.

A doki végülis összefércelt. Nem engedett meghalni. Egy lombikban tértem magamhoz. Igen. Amikor először kinyitottam a szemem, azt hittem, egy koporsóban fekszem. Igaz, átlátszottak a falai, de arra gondoltam, biztos azért látok át rajtuk, mert szellem vagyok, ami épp elhagyni készül a testet. Vártam, hogy átszivárogjak a koporsóm falán, de ez sohasem következett be.

Nem tudom, mennyi ideig feküdhettem ott, nem tudom, mennyit aludtam, mennyit töltöttem kómában, mennyi ideig voltam ébren. Minden összefolyt. Az idő, a tér, az élet, a halál. Nem tudtam, épp melyikben járok és melyiken kerültem kívülre.
Amikor kiszedtek a lombikból megint Dr. Tomasson arcával találtam szemben magam. Rutinvizsgálatokat végzett el rajtam, és közben kérdezgetett. Hogy érzem magam? Mire emlékszem? Tudom-e, hol vagyok?

Mondtam, hogy emlékszem a Beegho-ra. A háborúra. Arra, hogy megsebesültem. Itt elmosolyodott.

Úgy is mondhatjuk. – pusmogta, és láttam, hogy jegyzetel a füzetébe szorgalmasan. Azt mondta, néáhny vizsgálatot még el kell végeznie, addig mindenképpen a kórházban kell maradnom, utána meglátjuk.

Kérdeztem, hogy mit jelentsen az, hogy meglátjuk, de csak annyit mondott, ne aggódjak. És én nem aggódtam.

Egész addig, amíg meg nem jelentek ezek a képek. Az idegen helyekről, az idegen emberekről, az idegen lényekről. Akkor már évek óta lehettem a kórházban. Észrevétlenül ugyan, de a fehér falas kórtermekből átkerültem a zöld csempés szobákba, a Nagy Felejtőbe. Tisztában voltam vele, hogy diliházba dugtak, bár ha megkérdeztek volna, biztos nem tudom felidézni a napot, amikor odakerültem. Tomasson abban az időben marokszám etette velem a bogyókat, azt mondta, így hatékonyabb lesz a kezelés.

A rutinvizsgálatok rég befejeződtek, még a fehér falak között, a testemet rendbe tették, mindenem működött, ahogy azelőtt, vagy kicsit jobban, a Felejtőben már a lelkemet ápolgatták. Most már azt kellett regenerálni. Legalábbis ott ezekkel a szavakkal jöttek.

A regeneráló kezelések alatt újabb és újabb lombikokba fektettek, rendszeresen elaltattak, csak aztán láttak neki a lelkem ápolgatásának. Mindig fejfájással ébredtem. Néha csak nyomott, mintha egy lexinkont egyensúlyoznék, de néha olyan érzésem volt, hogy satuba fogták, és a szorulás után is tekertek rajta még egyet-kettőt.

A Sunka híres az agymosóiról, fiú.

A magánbeszélgetéseinken sokat kellett beszélnem Dr. Tomasson-nak a Pályáról. Talán itt hibázott. Eszembe juttatta, hogy hol kéne lennem. Ha nem hozza fel, talán sosem szököm meg. De akkor, évekkel a Beegho balhé után megpendített bennem valamit, Tomasson és a képek, az idegen képek, és meg kellett pattannom.

És én megpattantam. Kiszabadultam egy olyan fejjel, amiben az utolsó valós emlékek, a Beegho háború képei keveredtek egy olyan konfliktus képeivel, amiről akkor még nem is tudtam. Ahogy nem tudtam arról sem, hogy az anta háború sebesültjeinek és veteránjainak is a Sunkán ápolják a lelkét.

Ugyanazokban a lombikokban ébredtek, ahol én szundiztam.

Ugyanazokkal a fejfájásokkal, amelyekkel én.

Úgy tűnik, Dr. Tomasson és szorgos munkásai kicsit megkavarták az agyunkban letelepedett szart. Biztos vagyok benne, hogy vissza akartak küldeni minket a Pályára. Igen. Csak nem akarták, hogy a rémtörténeteinkkel riogassuk az kopaszokat. Nem emlékszem ugyan rá, de le merem fogadni, hogy Balzac is ott feküdt valamelyik burokban, amikor nekem jóéjt kívántak. Aztán úgy tűnik valamit elnézhettek, mert egy idő után a Keleti Szartenger közepén találtuk magunkat. Ott lubickoltunk, és nyeltük a többiek cuccosát. Aztán a mások salakjából összeállt a fejemben Mick és Jim és Roberto, az én fölösöm meg valaki másban hívta életre a Beegho Tanács lemészároltatását.

Igen, azt hiszem így történt.

Ki akarták törölni az emlékeinket, de csak megtöbbszörözték őket. Mi pedig beleőrültünk. De vajon mindannyian? Az összes veterán megroggyant? Vagy akad, akin segítettek? És azok hol lehetnek most? A otthonaikban a családjukkal? Vagy a Pályán? Vagy halottak?

A piros-króm robot lába majdnem szétlapítja a fejem, ahogy szétrúgja a faldarabot, ami mögött fedezékbe húzódtam. Shatterhand rögtön megsorozza a szónikus karabélyával, Padastra is elborítja tűzzel, de tudom, hogy legfeljebb csak elvakíthatják. A robot kezében felugat a saját fegyvere. A hangja szinte összenyom, felordítok a fájdalomtól. Elkaszálja Shatterhand lábait, az arcra esik. Padastra tovább szórja a robotot, de félő, hogy ő sem sokáig kiabál már.

A piros-króm konzervdoboz a pap felé fordul, rólam megfeledkezik. Öreg hiba. Egy veterán vagyok. Aki megjárta a Beegho-t. És a Nagy Felejtőt. És lubickolt a Keleti Szartengerben.

Gyors vagyok. Kibiztosítok egy gránátot, és felugrok a robot bal vállára. Késztetést érzek, hogy fejbe térdeljem, de tudom, hogy csak a saját csiontjaimat törném finom porrá. Ehelyett átlendülök a jobb karjára, amelyikben az ágyúját tartja, és a gránátot a csőbe hajítom. Ekkor jut eszembe, hogy valószínűleg ezt nem élem túl. Nevetek. Leugrok a robot karjáról, a lábai előtt érek földet, átbújok a két nagy oszlop között, és bukfencezek, kúszok, mászok, minél messzebb a pléh huszártól. És csak nevetek. Tudom, hogy Padastra összecsinálta magát, de azt is tudom, hogy az öreg szemétláda akár a föld alá is beássa magát, és túléli, az istenverte, az átkozott, túléli, mert nem adja csak úgy.

A légnyomás méterekkel előrébb dob. Úgy feszülök, mint egy zászló. Egy röhögő zászló. Az olyan, mint a fingópárna. Csak más.

Bukfencezek néhányat, és máris egy újabb robot lábai előtt találom magam. Na vele már nem húzok ujjat. Azaz mégiscsak. Felmutatom neki a középső, a művészujjamat, majd hátatfordítok, és rohanok, ahogy a csövön kifér. Látom az előző pácienst. Vagy ami megmaradt belőle. Az önjáró felső teste eltűnt, csak a két kormos lába áll egy néhány méter sugarú, kiégett kör közepén.

Ahogy közeledek, Padastra kidugja a fejét egy képtelenül vékony fémlemez mögül. Semmi baja. Mire lábra tudná evickélni magát, már ott állok mellette, és rángatom fel, közben vigyorgok, mint a tejbe tök, az öreg meg visszavigyorog jobb híján.

A főnöködnek még várnia kell a nagy találkozásig – mondom, és rántom magam után. A templom salak és téglapor temetőjében fúrom előre magunkat. Először Shatterhand-et veszem észre. Puszta kézzel szállt szembe az egyik önjáróval, és kitépte az ágyút a kezéből. Aztán kap egy akkora maflást, hogy pont előttünk harap a földbe. Csak fejjel intek neki, hogy kövessen, ő meg engedelmeskedik. A nagy porban összefutunk a korábbi Szövetségesekkel és néhány megmaradt anta haverjukkal. Mind egyben vannak, bár Balzac húzza a lábát. A tankok ágyúzása szétfújja a port, és félresöpri a barikádokat. A templom mint olyan megszűnik létezni.

A vézna fickó karján a nőjével érkezik. Egyenest a robotok felé lépdel. A lány vagy halott vagy elájult, nem látom, hogy adna életjeleket, viszont könnyebb sérüléseket is csak a karján és az arcán látok. A fickó egy sugárpisztolyt tart a kezében. Hát nem egy nehéztüzérség. Mégis az az érzésem, hogy nekimenne a tankoknak is. Csak még világosabbá válnak a szándékai, amikor egyenesen átgyalogol közöttünk. Shatterhandre nézek, aki utánanyúl, és a grabancánál fogva, ölében a nőjével felemeli, és hozza utánunk. A faszi úgy kiabál, hogy az ágyúdörgésben is hallani. Biztos vagyok benne, hogy beleereszt néhányat Shatterhand-be, hogy az letegye.

Elérjük az alagutat, amin keresztül Balzac a városhoz vezetett. Sparrowfart kormosan érkezik, és neheztel, amiért csak úgy itt akartuk hagyni. Körülöttünk szétszakad a világ. A forróság szinte elviselhetetlen ezekbe a kürtőkben. Kisebb lángnyelvek csapnak ki a falakból, a földön heverő hullák némelyike egyik pillanatról a másikra lángra kap. Kegyetlen a páratartalom, a tüzek párologtatják a felszín alatt kígyózó folyót. Mind fulladozunk, senkinek nem megy úgy a futás, mint kellene. Padastra összeesik, csak akkor veszem észre, hogy a földön vonszolom magam után, amikor már elég messze keveredünk az ágyúzás zajától, és meghallom a káromkodását.

Egy robbanás mindannyiunkat ledönt a lábunkról. Végignézek a többieken. Balzac volt leghátul, az ő háta fogta fel az összes repeszt. Az arca végtelen fájdalomról és kétségbeesésről árulkodik. Mondom Shatterhandnak, hogy vezesse a csapatot, én hozom Balzacot.

Odarohanok, emelném fel, de lökdös elfelé magától. Kérdezem, hogy mi a baja, azt mondja, menjünk tovább, ő feltartja a Szövetségeseket. Mondom neki, hogy ez nem egy ócska sci-fi a huszonegyedik századból, mi nem díjazzuk, hanem kiröhögjük a hősöket. Azt mondja, kapjam be, sokkal keményebbtökű gyerekek golyóit is megszorongatta ő a Pillangó-dombon, keményebbtökű srácokat ríkatott ő meg a Ceekba háromszögnél.

Az első rohamosztagosok ekkor trappolnak be az alagútba. Egy pillanatra farkasszemet nézünk. Azon gondolkozom, miért nem varázsolta el őket is a barlangváros. Aztán az jut eszembe, hogy ők már csak az önjáró lövegek és a tankok által legyalult romhalmazt látták, amíg a város állt nem engedték le ide őket. A vezetőik is tudták, hogy nem láthatják, amit a veteránok agyából kibányásztak a Sunka lombikjaiban.

Tüzet nyitnak. Meg akarom ölni őket. A sugárfegyver után matatok, de Balzac hangja átsüvölt a lila ködön.
Menjenek! Kérem! Hadd csináljam ezt én! Csak még egyszer utoljára! Nem akarok egy vén szaros lenni! Hadd ne haljak meg vén szarosként!

Nem értem, de a szemében magamat látom. Belülről ütöm a retinát, mint a fickó, aki a börtönének rácsait rázza. Már értjük egymást. A földön fektében a karabélyát kibiztosító ember mellé teszem a sugárvetőmet, és rohanok végig az alagúton a többiek után.

Gyorsan beérem őket. Jamkaak mellett futok. Azt kérdezi Balzac meghalt-e. Mondom, hogy nem. Fordulna, hogy visszamegy érte, de megfogom a karját. Ha visszamegyünk, megszorongatja a golyóinkat, mintha a Pillangó-dombon volnánk - mondom. Jamkaak fut tovább.

A hátunk mögül sugárvetők vinnyogása és fotonkarabélyok döngése hallatszik.

A feljárat létrafokait kettesével-hármasával szedem. Puszta földre bukkanok ki. Mindent kiégettek a bombák, de a tűz már csak nyomokban pislákol itt-ott, leginkább csak egy elszenesedett földdarab a mező, ahol a sziklával álcázott lejárat rejtőzött. Az erdő is eltűnt, nincsenek fák, sem aljnövényzet, egy-két kóróvá égett és fonnyadt egyszervolt őscédrus nyújtózik az ég felé.
És azt is látom, hogy nem vagyunk egyedül.

Egy híradó bárka landolt nem messze a lejárattól. Tévések sürgölődtek körülötte, amíg elő nem bukkantunk a föld alól. Most mind minket bámulnak. Aztán az egyikük a gatyája korcában kezd matatni. Egy másik az öltönye belső zsebe felé nyúlkál. Nem lepődök meg. Az anta harcosok is itt vannak velünk, nem csoda, ha berosálnak. Már lépnék előre, hogy tisztázzam a dolgot, amikor a harmadik egy bazi nagy puskát a képembe tolés megszólal, egyenesen Shatterhand-nek intézi a kérdést:

Mégiscsak sikerült lekapcsolnod a célpontot?

Tomasson fejvadászai, villan át az agyamon. Már mindhárman fegyvert szegeznek rám. A többiekkel nem foglalkoznak. A sugárvetőmet keresem, de eszembe jut, hogy Balzac-nak hagytam. A következő pillanatban Shatterhand szónikus puskája elsikoltja magát. A három fejvadász kiégett aggyal összerogy. Shatterhandre nézek.
Sietnünk kellene – mondja. Bólintok, és betereljük a kis csapatot a híradó hajóba.

Shatterhand nem akar a vezérlőpultba ülni. Még túl élénken emlékszik a Fray-re. Tudja, ha megismétlődik a malőr, ő ugyanúgy megússza, nekünk viszont kampó. Sparrowfart azt mondja, tudja kezelni a bárkát, az őrmester felajánlja, hogy segít neki. Lassan emelkedünk fel a kiégett pusztáról. Még látom, ahogy a gyalogos lövészek kirajzanak a barlang aknájából, azután Sparrowfart odalép a gépnek, és elhagyjuk a bolygó légterét.

Mi mind. Leeskaa és Zam, Keehan, Jamkaak, Sparrowfart, Shatterhand, Padastra, a néhány szerencsétlen anta fickó és én, mi mindannyian úgy fogunk emlékezni az Anta Auriga negyedik holdjára, mint felperzselt földekre. Mint kiégett pusztákra. Ahol a bolygóból kiölték az álmot. A tartalmát. A lényegét. Ahol kasztráltak egy világot. És elmosták egy újabb reményünket a megváltásra.

De vajon a regeneráló kezelések és a lelkek ápolgatása után hány veterán fogja álmaiban ilyen kiégett pusztaságokon találni magát? Hányan azok közül, akik a Nagy Felejtő vendégszeretetét élvezik? Hányan azok közül, akik majd csak évek múlva teszik tiszteletüket a Nagy Felejtőnél? Hányan közülük, akik sosem jártak itt? Hányuk gyermekei?

Nem tudom. Csak egy érzés játszik bennem. Az anta barlangvárosban érzékelt zümmögéshez hasonló. Itt babrál a halántékomon. És folyamatosan azt sugdossa, hogy a világunk, a Szövetség, ahogy eddig ismertük, az anta világához hasonlóan szétesik.

2006-10-22

2007-12-29

-         Senki nem mondta nekem, hogy ez ilyen gyönyörű – mondta a katona.

-         Akkor kellett volna látnia, barátom, amikor még nem lángolt – válaszolta Balzac.

-         A Keresztelő János idejétől fogva pedig mind mostanig erőszakoskodnak a mennyek országáért, és az erőszakoskodók ragadják el azt – mondta elmerengve Padastra.

Shatterhand értetlenül nézte az organikusokat.

-         Lemaradtam valamiről? – kérdezte.

Senki nem válaszolt, hanem lezúdultak a dombról, Balzac után.
A pieni önjáró lövegek gránátjai szétszaggatták körülöttük a teret, elfújták az ódon szobrokat, kiontották a méltóságteljes épületek belét.

Balzac céltudatosan törte magának az utat a menekülők tömegében, a többiek pedig követték. Túl sok volt a halott. A kis csapat tagjai folyamatosan csúszkáltak a holttesteken. Mire elkeveredtek egy félig szétbombázott, templomra emlékeztető épület bejáratához, mindannyiukat beborította a vérmocsok.

Balzac benyitott. A templom belseje szűkösebb volt annál, mint amekkorának kívülről látszott. A katona tudta, hogy a vastag falak miatt van így. Csak másfél emelet maradt a valamikori tornyos épületből. A földszinten elszórva anta holttestek feküdtek. A félemelet galériáján egy álványos ismétlő lézerágyú vinnyogott. A pieni lövegek úgy sorozták a templom falát, hogy a vakolat folyamatosan záporozott az ágyút kezelő kis fekete alakokra.
De ők legalább fedezékben voltak, ami nem volt elmondható az első emeleten, mostanra a legfelső emeleten felállított brutális gépágyú kezelő személyzetéről. Ők, mondhatni hajadonfőtt harcoltak. A szabad ég alatt. Se tető fölöttük, se falak körülöttük. Kiállítva egy dobogóra, hogy könnyebb célpontot nyújtsanak.

Balzac nekiiramodott a csigalépcsőn, ami az emeletre vezetett. A katona utána. A többiek egymásra néztek.

-         Ha ez kitudódik, a katonáink egymásnak ugranak – vonta le a következtetést Anara.

-         Akkor is tudniuk kell – mondta Seeka.

-         Ciaka admirális határozott utasítása ellenére?

-         Tudniuk kell!

-         Elveszítjük a bolygót.

-         A Calliope-n embereket börtönöznek be.

-         Megölték a Beegho barek-ját.

-         Ezt egy beegho állítja.

-         És mit akar csinálni, százados?

-         El kell mondanunk a katonáknak. A legtöbbjük családja a Calliope-n él. Csak napok, talán órák kérdése, amíg a beegho szélsőségesek vérengzésbe kezdenek. Haza kell menniük!

-         Ha kivonulunk az Aurigáról, veszítünk.

-         Ha itt maradunk, és harcolunk, mire hazaérünk, az otthonaink fognak lángolni, és újabb háborúba csöppenünk.

-         És az itteni beegho-kkal mi lesz?

-         Ők itt maradnak.

-         Ez nem hangzik igazán tisztességesen, százados. Csak úgy elsunnyogna?

-         Meg kell védeni a családjainkat! – mondta Seeka, és távozott a Darok vezérlőjéből.

Ciaka Koken népes testőrsége kört alkotott az admirális és a fogoly körül. A Calliope promenádja üres volt, a galériákat, a főteret, az üzleteket és a folyosókat nyakig felfegyverzett beegho gárdisták biztosították.

-         Merre találom az intendánst? – kérdezte Ciaka.

Marco, a fej nélküli holopancser felhúzta a vállait, és kérdően széttárta a karjait.

-         Most nem érti a kérdést, vagy nem tudja hol van?

Marco nemet integetett a kezeivel.

Az egyik beegho csőre töltötte a fegyverét. Ciaka mutatóujja figyelmeztetőleg emelkedett a levegőbe, mire a katona visszabiztosított.

-         Én valójában kedvelem Önt, Marco – mondta az admirális.

-         Kedvelem, mert miközben annyira hasonlít az emberekre, mégsem teljesen az. Úgy értem, a legrondább és legjellemzőbb testrészüket, az arcukat nem örökölte. Tudja azt is, hogy miért?

Marco ismét felhúzta a vállait.

-         Azért, mert Celia Pian, aki alkotta Önt, nem akarta, hogy arca legyen. Nem akarta, hogy annyira hasonlítson az emberekre. Elmondom azt is, miért? Mert legbelül ő is beegho. Talán nem csak képmutatás, és tényleg szereti a földi konyhák ízeit. Talán tényleg lát valamit a földiek művészetében. Talán tényleg azt akarta, hogy egy ember legyen a legintimebb társa életének a legnehezebb időszakában. Amikor el kell vezetnie egy űrállomást. Az űrállomást. A legfontosabbat a Beegho és a Föld, a két bolygó, a két birodalom történelmében.

Szünetet tartott.

-         Mégsem tudta rászánni magát, hogy az emberi arcot nézze napról napra. Mert benne is ott van az a valami, ami a beegho-kra annyira jellemző. A beegho csak a beegho-nak barátja. Nem tehetünk róla. Gének. És ezek a gének Celia-ban is ott vannak. Még nincs veszve minden. Akkor sincs, ha ő rejtette a bombát a kiskölyökbe. Mert még mindig beegho. Mi nem felejtjük el a mieinket.

Megint szünetet tartott. Marco zavartan fészkelődött.

-         Tény, hogy az intendáns hirtelen távozott a vezérlőteremből, mintha csak ő időzítette volna a bombát. Mintha tudta volna, mi következik. Ez másokban gyanút kelthet. Én azonban azt mondom, hogy lehet a véletlenek szerencsétlen összjátéka is. Én hajlandó vagyok meghallgatni az intendánst. És hajlandó vagyok segíteni neki, amennyiben bebizonyosodik, hogy ártatlan. Én hiszem, hogy kiderül: emberek okozták a barek halálát, és Celia-t felmenthetjük. De hogy segíthessek neki, meg kell találnunk. Hogy megtaláljuk, az Ön segítségére van szükségünk, Marco. Szükségünk van Önre. Celia-nak van szüksége Önre. Ne hagyja cserben… Kérem.

Marco tudta, ha Celia itt lenne, most jól fenéken billentené, és teljes joggal, hiszen ő pancserkodta el a dolgot. A Celia által beépített alprogram jól működött, és Marco tartotta is magát a megbeszéltekhez, gyakran változtatta a helyét, hol itt, hol ott tűnt fel az állomáson. Aztán egyszercsak Ciaka Koken és a testőrsége előtt materializálódott, akik rögtön valamiféle gátlómezőt vontak köré. Onnantól nem menekülhetett. Valószínűleg régóta követték a holografikus nyomait.

- Lépjünk meg innen, bébi – kiáltotta Leeskaa Zam felé. A fiú odaforult, de nem tudott válaszolni, mert néhány becsapódó, nagykaliberű lövedék porfelhőbe borította az arcát.

-         Ugyan hova mennétek, bébi? – kérdezte Padastra, aki egy akkora lézerkarabélyt ölelgetett, ami Shatterhand-nek is jól állt volna.

-         Maga engem ne bébizzen! – mondta Leeskaa, és kidobott egy gránátot a legyalult fedezéke mögül.

Shatterhand ebben a pillanatban kapott be egy újabb találatot, ami lesodorta az emeletről, és nagyot nyekkent a templom földszintjének közepén. Már harmadszor. A franc, dünnyögte, majd feltápászkodott, és ismét megmászta a csigalépcsőt. Már ami megmaradt belőle.
Akkorra a templom körül már csak üszkös romok leskelődtek a földből. Minden lángolt, a hőség az elviselhetetlenségig emelkedett. A katona és Sparrowfart a gépágyú mellől kihullott anta harcosok helyét foglalták el, onnan szórták a pieni lövegeket.

Keehan őrmester, Balzac és Jamkaak az állványos lézerfegyvert kezelték, ami a lövegek ellen kevésnek bizonyult, de a szállingózó gyalogságot azért le lehetett vele faragni.

A katona tudta, hogy a helyzet kilátástalan. Tudta, ha a tankok elérnek idáig, ha valahogy lejutnak a kürtőn, mindennek vége. Csak nem érdekelte.

A pálya.

Már majdnem elfelejtettem, milyen hangos. A sok-sok szólam egymás alatt. Igen, azt hiszem, ez az, amit újra és újra hallani akar, aki egyszer hallotta. A bombák, a gránátok, a kézifegyverek zaja. Ahogy spontán egymásra pakolódnak. Igen. Ilyet nem hallasz máshol. Ilyet nem komponálnak sehol. Csak itt. Csak a pályán.

A külső szemem a fejem fölé emelkedik. Látja az irányzékot, de ez nem köti le a figyelmét, a piros-króm robotokat szemléli, a csillogó páncéljukat, a fegyvereiket. Mint egy űrközi teniszlabda röppen át a téren, lehagyja a lövedékeket, a lézernyalábokat, és nullára fékez az egyik robot feje előtt. Körbe röpködi, vizsgálgatja, az embert keresi benne, de nem látja, nem találja, nem érti. Elbődül mellette a robot kézben hordozott ágyúja, a külső szemem ellöki a légnyomás, és egy másik robot mellvértjének csapódik, egy pillanatra megzavarodik, forog, pörög, tájékozódik, a szétlőtt templom felé fordul, és meglát engem. Mellettem a gépágyú úgy ordibál, mint a megvert, megalázott alsó tagozatos, a külső szemem látja a lövedékeket, ahogy a pieni masina mellkasa felé hasítanak, és az utolsó pillanatban elröppen az útjukból, látja, ahogy kicsipkézik a robot felsőtestét, látja, ahogy felborul, aztán látja, ahogy újra a fegyveréért nyúl, próbál felállni, de egy újabb sorozat kikaszálja alóla a lábait, újra leroskad, majd újra magához veszi az ágyút, és úgy, fekve tüzel tovább. A külső szemem figyeli egy darabig, azután a többi önjáró felé fordul. Látja, hogy túl sokan vannak. Visszasuhan a templom első emeletére, megkerüli a fejemet, és hangos reccsenéssel befúrja magát a tarkómba.

Seeka tudta, hogy nem sétálhat el csak úgy. Attól a pillanattól, hogy kilépett a vezérlőből, tudta, hogy előbb-utóbb valaki megállítja a folyosón. Nem csalódott.

Két szürke ruhás tiszt lépett elé. Emberek. Nem fogtak rá fegyvert, de mindkettőnek hangsúlyosan fityegett az övén a sugárvető.

-         Siet valahová, százados? – kérdezte az idősebbik.

-         Talán tiszteleghetne, hadnagy – mondta Seeka.

-         Bocsásson meg, igaza van. Első a protokoll – mondta az idősebb szürkeruhás, és tisztelgett. A fiatalabb elnyomott egy a szája szélén éledező mosolyt. Közben Seeka háta mögött újabb két szürke ruhás földi tiszt jelent meg. Ők is tisztelegtek, a százados biccentéssel vette tudomásul a köszöntésüket.

-         Miben lehetek a segítségükre? – kérdezte Seeka a hadnagytól.

-         Sem a Beegho, sem a Föld nem profitál abból, ha most hagyjuk kicsúszni a kezünk közül az Aurigát. Ezzel, gondolom, tisztában van.

-         Nézzék, uraim, ebben a korban már kicsit türelmetlenül viselem, ha kioktatnak. Ha valami konkrét közölnivalójuk van, közöljék, aztán járja mindenki tovább a maga útját!

-         Látja, százados, ezzel nagyon a közepébe talált! Mi is ennyit szeretnénk. Ha mindenki a maga útját járná.

-         És mi a maguk útja?

-         Mi a bolygóra lépünk, miután a felszíni csapatok letörték az ellenállást, és kitűzzük a Szövetség zászlaját.

-         Helyre kis szövetség lesz az akkorra.

-         Miért mondja ezt, százados?

-         Kétségtelenül tisztában vannak azzal, hogy a Calliope-n bármelyik percben kitörhet a polgárháború. Akkor nem értem, minek ez a színjáték. Önök nem féltik a családjukat?

-         Mi megbízunk a Calliope rendfenntartó erőiben – mondta a hadnagy, és elmosolyodott. – Csak viccelek. A családjaink természetesen nem a határvidéken vannak elszállásolva.

-         Persze, miért gondoltam, hogy az elhárítás a pórnéppel keveredik?

-         Milyen igaza van újfent!

-         És a katonák iránt sem éreznek semmit? A bajtársaik iránt? Akik ebben a pillanatban megöletik magukat? Nem érdemelnének annyit, hogy legalább a családjukról gondoskodhassanak?

-         És most mit akar csinálni? Kihirdeti a hídról, hogy minden ember szedje a pakkját, és induljon haza? Hagyják hátra a felszerelést, a győzelmet, a zsákmányt, és viszlát? Maga szerint a beegho-k mit szólnának ehhez? Vagy ahhoz, hogy emberek megölték a legmagasabb vallási vezetőjüket? Odalenn leginkább elítéltek öletik meg magukat. Ha van is családjuk, úgysem tudnak, vagy úgysem akarnak tudni egymásról. A zsákmányért vannak itt. Vagy az amnesztiáért. Inkább a zsákmányért. Ha elengednénk őket a Calliope-ra, az Auriga helyett azt fosztanák ki.

-         A tisztjeink nem elítéltek.

-         A tisztjeinknek tisztában kell lenniük azzal, hogy mit vállaltak.

-         Ezt magamra is vehetném.

-         Akár.

Seeka végigmérte a szürkeruhásokat. Mindegyikük arcán perverz mosoly bújkált.

-         Hogy jellemzik az elhárítás kiskönyvében a hozzám hasonló viselkedésű egyéneket? –kérdezte aztán.

-         Áruló – mondta a hadnagy.

-         És mit ír a kisokos? Mi a teendő?

-         Azt akarja hallani, hogy megöljük, de ki kell ábrándítanom. A Szövetség és az elhárítás sokkal demokratikusabb annál, mint amilyennek ismerik. Civilek, vagy katonák, mindegy. Nem egy csapat náci vagyunk. Igen, a problémákat megoldjuk, de a legritkább esetben akasztunk fel valakit a saját nadrágszíjjára.

-         Szóval mi lesz az én utam? – kérdezte Seeka, és semmivel sem bízott jobban a szürkeruhásokban, mint amennyire egy pacifistában bízott volna, aki a fogai helyett pengéket hord az állkapcsában.

Celia Pian biztonságos távolságból szkennelte az állomást. Marco holonyomait kereste. Már beüzemelte az aprócska, szakadt, de annál felszereltebb bárka teleportrendszerét. Ha sikerül bemérnie a holopancser jeleit, egyszerűen csak letölti az adatait a hajó számítógépére, majd a holovetítővel megjeleníti. Tudta, hogy a holofedélzeten fogják először keresni, és ha őt nem találják, beérik Marco-val, szóval ellátta egy alprogrammal, amely lehetővé tette, hogy a Calliope bármely részén megjelenjen, ahol van bármilyen csekély holografikus tevékenység. Ha akarta, elbújhatott a paquin pub holoreklámjának söröshordói közé. Ezen Celia el is mosolyodott, de ahogy teltek a percek, és a szkenner csak a negatív jelzést adta, lassan eltűnt a jókedv az arcáról.

Ha másfél perccel előbb kezdi szkennelni az állomást, még megtalálja a holopancsere nyomait. Marco ugyanis épp akkor húzott be az egyik gárdistának, és lendült Ciaka Koken felé. Két testőr ugrott az admirális elé, de a kidolgozott felsőtestnek nem lehettek ellenfelek, Marco szétszórta őket. Ciaka rezzenéstelen arccal nyomta meg bomlasztófegyvere kioldógombját, Marco pedig szertefoszlott a levegőben, mint egy rovarfelhő.

A szövetséges erők tankjaikat nagy szakítószilárdságú huzalokkal teherszállító és csapatszállító hajókhoz kötötték, azok ereszkedtek lassan, úgy engedték mind lejjebb a kürtőbe a harcjárműveket. A folyamat mintha lassított felvételen zajlott volna. A körültekintően megszerkesztett haditervet nem zavarta meg a barlangból felszivárgó ostromzaj. Mindenki tudta és tette a dolgát. Mint egy jól megolajozott gép fogaskerekei.
Hirtelen az egyik tank, közel a kürtő végéhez megcsúszott, a kötelek elszakadtak, és a harcjármű a barlangváros egyik épületébe csapódott, ami rögtön rászakadt. Rögtön utána egy másik tank is túlságosan megszaladt, de itt tartottak a huzalok, ez magával rántotta a csapatszállítót is, ami eresztette lefelé. A gép lángolva rombolt végig a kürtőn, magával sodort néhány tankot, majd a saját harckocsijának a tetején megállapodott. A következő robbanás megszabadította a bennrekedteket a szenvedéseiktől.

A detonáció bevilágította a rommá lőtt templomot is, amit a katona és az űrközi menekültek védtek, az anta és a Szövetség árulóinak az oldalán.

A kis fekete harcosok izgatottnak látszottak, de a katona tudta, hogy ezzel nem oldódtak meg a problémák. Az, hogy az ellenséget kisebb balesetek érik, nem nyeri meg nekik a csatát. Máris érkeztek az újabb tankok a kürtő aljára. Sértetlenül, nyakig ágyúkkal, tökig páncélban. A katona tudta: ahhoz, hogy megússzák ezt a balhét, legalábbis arra lett volna szükség, hogy a Szövetség emberei egymás ellen forduljanak. Erre pedig mennyi volt az esély? A katona felnevetett, és újabb sorozatot küldött az egyik önjáró tetejébe.

Seeka százados kompja fénysebességre kapcsolt, és eltűnt a Darok radarjáról. Ha siet, még a cirkusz kitörése előtt eléri a Calliope-t. Talán jobb is így. Talán így csendben meg tud lépni a családjával. Most talán még elosonhat a beegho ellenőrzés mellett. Talán. Az elhárítótiszt azt ígérte.

- Már így is túl sokáig húzódott – válaszolt Seeka.

Anara végigmérte a mellette álló századost, de az nem viszonozta a pillantását, a rohamot kísérte figyelemmel az előttük ablakként terpeszkedő kivetítőn.

- Miért akar annyira hazatérni? Önszántából lett katona, nem? Maga választotta ezt a hivatást – mondta a flotta parancsnok.

- Az ember bizalma néha meginog a döntéseiben. Pont azért, mert ő hozta őket. A természetében nem tud meginogni. A családjában, az övéiben. A gének, Anara. Az ösztönök. Nem tudom, hogy le akarom-e győzni az antát, de tudom, hogy haza akarok menni a gyerekekhez és a feleségemhez.

- Ne kelljen csalódnom a lojalitásában, százados – mondta a nő, majd ismét a képernyőre felé fordult.

A rombolók bombái végigdörömböltek a közeli síkságon, és lángra lobbantották az erdő szélét. Az utórengések úgy dobálták a kalózokat, mint a rongybabákat, Shatterhand próbálta a földbe fúrni a lábait, úgy egyensúlyozott.

Zam és Leeskaa akkor ébredt, amikor rájuk szakadt az összetákolt házikóféleség teteje. Mindketten magukra rángatták a ruháikat, ami sokkal nehezebben ment, mint általában, hisz úgy pattogtak a vityilló falai között, mint egy kék és egy rózsaszín labda.

Padastra egy fát ölelgetett a tisztás szélén, a katona arccal a földön, a fűcsomókba kapaszkodott, a rengések többször megemelték és földhöz csapták.

Balzac, Jamkaak, Keehan és az anta harcosok jól tudták, mi történik. Már régóta várták az erősítést.

Ahogy elmúltak a rengések, az egyik anta vezetésével futásnak eredtek az erdő mélye felé.

A katona meghallotta a rohanó lábak neszezését, pedig a fülei még lüktettek a bombák zajától. Felpattant, és a hangok irányába futott.
Elsuhant Padastra mellett, aki csak egy pillanatra lepődött meg, aztán már iramodott is utána. Maga sem tudta, miért, talán csak a túlélő ösztön, talán csak kereste az erősebb társaságát.

Sparrowfart vette észre a gyorsított felvételben bicegő öreget. Felhúzta a szemöldökét, de azután már pattant is talpra, Samal követte a példáját, bár nagyot reccsent a dereka, és mindkettő usgyi a pap után.

Shatterhand célkeresztbe fogta a katonát, de azután arra gondolt, talán jobb, ha csak szimplán követi. Döngő léptekkel eredt a nyomába.

Leeskaa előkászálódott a vityilló romjai közül. A hóna alatt húzta magával Zam-ot. A fiú rémülten nézett körbe, és még jobban elsápadt, amikor hiába kereste, sehol sem látta Sparrowfart-ot. A robot dübörgő léptei megütötték a fülét. A nagy vasdarab épp a kalózokat üldözte. Zam kicsusszant a beegho lány hóna alól, megragadta annak karját, és húzta maga után, Shatterhand nyomában.

A külső szemem hangos reccsenéssel tör ki a tarkómból, és rögtön az arcom elé ereszkedik. Belelihegek. A lábaim alatt az ágak és a levelek fülsiketítően recsegnek, de még hangosabban hallom a menekülők zaját. A külső szemem rám néz, aztán megfordul, és süvít a hangok felé. Hirtelen, mégis kecses mozdulatokkal kerülgeti a fákat, néha átrobban a bokrokon. Meglátja a menekülőket. Egy férfi, egy nő, egy beegho és azok az ördögök a látomásokból.

Utol kell érnem őket, megválaszolhatják a kérdéseimet. Mindent beleadok, de félek, ez nem elég. Még Padastra-t sem tudom lehagyni. Hallom, ahogy mögöttem káromkodik. A fickónak fél lába van, az istenért! Ha utolér, megölöm magam.

A menekülők gyorsan mozognak. Kacifántos ösvényeken kacskaringóznak, a külső szemem látja az ösvényeket, amelyekre nem kanyarodnak rá, tudja, hogy azok a semmibe vezetnek, zsákutcák, ő sem tér rájuk, nem próbál a menekülők elé vágni, csak követi őket, hűségesen, mint a vadászkutya, nem hagylak el, kisgazdám, lohol utánuk, messze mögötte pedig loholok én, a sarkamban még mindig Padastra és a káromkodásai.

Hangos dohogással újabb robbanások kezdik felzabálni az erdőt. A külső szemem látja a nagy piros fogakat, ahogy kiemelkednek a talajból, szét akarják tépni a bolygót, kerülgeti a tűzgejzíreket.

Körülöttem mindenfelé tüzek lobbannak, a leszaggatott aljnövényzet beteríti a levegőt, itt-ott hangos reccsenéssel fák dőlnek egymásnak. Az erdő megtelik füsttel, de nem számit, a külső szemem látja a menekülőket. Semmi bajuk, rohannak keresztül a mindenhol fellobbanó lángokon. Akárcsak én. Egy darabig azt hiszem, hogy elhagytam Padastra-t, de aztán megint meghallok egy fojtott bazmeget, és tudom, hogy az öreg itt van még mindig. Elmosolyodok.

A külső szemem megáll, és visszanéz rám. Aztán felém kezd száguldani. Már itt lebeg az arcom előtt. A mosolyomat vizsgálja. Nem érti. Elnéz felettem, szemügyre veszi a loboncost. Megint a mosolyomra néz.

Elröppen a fejem fölött, el Padastra fölött, bele az erdőbe, meglátja a kalózokat, én meglepődök, de érzem, hogy a mosoly nem fagyott le a képemről, ott kerülgeti őket, Sparrowfart-ról szakad a víz, a másikon látszik, hogy nagyon be van tojva, és majd összeesik. Egy robbanás lesöpri az ösvényről az idősebb kalózt, a külső szememet pedig egy fának csapja, bekönnyezik, de még igy is látja, hogy Samal torzója karok és lábak nélkül hever az éppen virágzó pueriák között, érte már kár aggódni, a külső szemem figyeli Sparrowfart-ot, ahogy rohan tovább, a hátáról leszaggatta az inget a robbanás, ronda hegek borítják, a külső szemem elfordul tőle, és észreveszi a nehézkes léptekkel érkező Shatterhand-et, elröppen mellette, és szinte azonnal szemben találja magát a vézna fickóval, aki úgy rángatja maga után a beegho nőt, mintha egy búgócsigát húzna zsinóron, annyira könnyedén, pedig a csaj legalább kétszer annyit nyom, mint ő, és a külső szemem vizsgálódik, és figyeli, kémleli a Zam nevű fiú zavaros tekintetét, és aztán hátrahőköl, és megint elkezd száguldani, vissza, felém, és elszáll a robot felett és a kalóz hullája felett és Sparrowfart felett és Padastra felett és felettem is, és megérkezik egy tisztásra, a menekülők fölé, akik épp egy szikla alá rejtett járatba ereszkednek le.

- Szereti a cukorkát a kis Eddie? – kérdezte a karján pihenő gyermeket Coima Kerok. Az hangos gügyögéssel próbált kommunikálni, de ha nem lettek volna világosak a szándékai, megpróbálta kivenni a barek kezéből a színes cukorkát, ám karjai túl rövidnek bizonyultak. Coima kissé hátrébb húzta az édességet, Eddie utána kapott, de ismét nem bírta megkaparintani. A barek a saját szájához emelte a cukrot.

- Tudod, sajnos, én is nagyon szeretem – mondta, majd bekapta.

Eddie felsirt.

Coima pedig felnevetett.

Az anta harcosok, Jamkaak és Keehan lemásztak a lyukba. Balzac adta a hátvédet, az ő feladata lett volna visszazárni a sziklának álcázott aknalejáratot. Épp a fedélért nyúlt, amikor a katona csizmái megálltak az arca előtt. Lassan emelte a tekintetét a férfi arcáig.

- Esetleg elférek még odalenn? – kérdezte a katona.

- Persze – mondta Balzac, és egy hirtelen mozdulattal megpróbálta előrántani a karabélyát, de a heveder beleakadt a könyökébe, és ennyi elég volt a katonának, hogy kicsavarja a fegyvert a hadnagy kezéből.

- A franc – mormogta Balzac, most már a saját karabélyának a csövébe.

- Akkor indulhatunk? – kérdezte a katona.

Széles folyosón haladtak. Nem lehetett eldönteni, hogy az alagutat apró, fekete kezek, gigászi férgek, vagy pedig jókora fúrógépek kaparták ki. Bizonyos távonként fáklyák világították meg a járatot, a falakat pálcikaemberek rajzai borították. A katona néhány lépéssel követte Balzacot, a fegyvert a hátának szegezte.

- Ha jól sejtem, maguk az előző offenzíva túlélői – mondta.

- Bizony.

- De nem foglyok, igaz?

- Ezt is jól látja, fiatal barátom.

- Önszántukból harcolnak a szövetség ellen?

- Ha ránk lőnek, kénytelenek vagyunk visszalőni.

- Ez talán magának világos, de nekem nem. Miért álltak át az antához?

- Talán maga is meglátja majd.

Shatterhand látta, hogy Sparrowfart és Padastra majd összecsinálják magukat, úgy próbálják megemelni az előttük fekvő sziklát. Rögtön gyanakodni kezdett, rájuk szegezte a mordályát.

- Hol van a katona?

- A kő alatt – vetette oda Padastra, aztán erőlködött tovább.

- Mit keres ott? – kérdezte Shatterhand, de a válaszra nem maradt idő, mert egy robbanás húsz méter magasba dobta a robotot, és fellökte, majd teleszórta földdel és fűcsomókkal a sziklával birkózókat.

Zam és Leeskaa ebben a pillanatban bukkantak elő a fák közül. Úgy borult rájuk a lángoló erdő, mint valami veszett tűzlény.

Padastra és Sparrowfart feltápászkodtak, és újra hozzáláttak volna a szikla arrébb görgetéséhez, amikor Shatterhand zuhanó teste egy rakéta sebességével átsüvített a levegőn, becsapódott, telibe találta, és porrá zúzta a sziklát, azután zuhant tovább, lefelé a járatban.

Legalább ötven métert zuhant a bolygó középpontja felé, a falba ágyazott létra mellett suhant el, de ahelyett, hogy kinyújtotta volna a kezét, csak üvöltött, ahogy a torkán kifért.

A katona és Balzac mindketten megdermedtek, amikor a robot teste hatalmas robajjal beszakította a fedelet, aztán végighallgatták a sikolyát, amikor pedig tompa, mégis gyomorrengető puffanással megérkezett az akna aljára, összenéztek, és megszaporázták a lépteiket.

A Szövetség vadászai a felszínen tátongó lyuk, az előző, kudarcba fulladt roham színhelye fölött rajzottak, és biztosították a terepet. A rombolók bombaernyője alatt, a csapatszállítók sáskák módjára lepték el az Anta Auriga 4 felszínét, és földetérés után rögtön megkezdték a csapatok kibocsátását. A gyalogosok nem rohamozták meg a lyukat, megvárták, amíg más eszközszállítókból kirakodják a csillogó piros-króm önjáró lövegeket és a nehéz tüzérséggel felszerelt tankokat. A lövegeket robotok cipelték, mint saját kézifegyvereiket, a robotokat pedig a Darok-ra érkezett pieni technikusok irányították.

A Calliope nyüzsgött a turistáktól. A rendszer minden részéből érkeztek, sőt távolabbi csillagokról is, hiszen itt kerülhettek legközelebb a háborúhoz. A turisták mellett az űrállomás személyzete és családjaik, a telepesek, az átutazók és a menekültek is mind a promenádra gyűltek, hogy figyelemmel kísérhessék a támadást.

A vezérlőben is nagy volt az izgalom, altisztek rohangáltak a műszerek és gépek között, egy-egy másodpercre megálltak a kivetítők előtt, hogy egy pillantást vessenek az Aurigára, aztán siettek tovább.
Ciaka Koken és Celia Pian a kisbabával játszó bareket nézték. Ciaka fancsali képet vágott, ahogy a gügyögő Coima-t figyelte, Celia pedig gondterhelt pillantásokat vetett a kiskölyök mosolygó arcára.

Aztán Coima hirtelen mozdulattal az admirális kezébe dobta a gyereket. Ciaka meglepődött, és rögtön el is húzta az orrát, ahogy a földi lény szaga megcsapta.

- Vigyázzon rá egy kicsit, rendben? – mondta Coima, és a kivetítő felé fordult.

- Ne vesztegessük tovább az időt, parancsnok – mondta Arana a képernyő másik oldalán utasításokat váró beegho századosnak.

- Értettem, asszonyom! – válaszolta az, és kijelentkezett, igy már nem hallhatta, amikor Arana megjegyezte:

- Ugyanis egyesek már nagyon türelmetlenek.

Seeka ezúttal nem reagált a provokációra, a támadásra próbált összpontosítani, de egy furcsa, kellemetlen érzés nem hagyta nyugodni.

A bombázás zaja lassan elült, és a csapatok megindultak a lyuk felé, elől a tankok, mögöttük az önjárók és leghátul a lövészek, emberek, beegho-k, kokkonok.

Az anta vérfagyasztó sikollyal tört ki a lyukból, ám a pengék csilingelését a következő pillanatban már elnyomta a tankok ágyúzása.

A tévéstábok rombolókra, vadászokra, és önjáró lövegekre szerelt kamerái tiszta képet adtak a mészárlásról.

Az anta apró, ördögszerű lényeinek legtöbbje a tankok tüzében és a lánctalpak alatt lelte halálát, akik átjutottak az első vonalon, azokat a robotlövegek kaszálták le.

- Bocsássanak meg, uraim – mondta Celia Pian, és elhagyta a vezérlőt.

Az önjáró lövegek leereszkedtek a kürtőbe, az anta fegyverei nem tudtak kárt tenni bennük. A robotok végignyomultak a főjáraton, amelynek a lyuk volt a szája, és megöltek mindent, ami élt és mozgott.

Nem messze a járat kivezető nyílásától botlottak bele az első szövetséges lövészekbe. A pieni technikusok csak pillanatokig hezitáltak, amikor a Szövetség egyenruhájába öltöztetett katonák rájuk lőttek, azután kiadták a tűzparancsot, és a robotok lekaszálták a lázadókat, majd nyomultak tovább.

A főjárat egy óriási csarnokba vezetett. A lövegekre erősített kamerák képei elöntötték a Calliope promenádjának kivetítőit, a vezérlőterem kivetítőit, a tévéhálózatok által lefedett bolygórendszerek adásait, és mindenhol egy pillanatra megállt az élet, mert ilyet még soha nem láttak, de még hasonlót sem, soha sehol.

A barlang mélyéről robbanások zaja hallatszik. Futok az öreg fickó után, hallom, a rohanó lépteket magam mögött, tudom, hogy a robot az, meg Padastra, meg a többiek, de nem akarok megállni, nem veszíthetem szem elől az öreget, mert a végén én is elveszek, a végén elvesznek vele a válaszok is, és ezt nem engedhetem. Szóval rohanok, ahogy a lábam bírja. A bombák már ritkábban dörömbölnek, de még hullik a por és az agyag a nyakamba, repedezik a fal, ahogy rohanok mellette, megcsuszamlik egy-egy darabja, és szétpereg mögöttem.

A külső szemem kiemelkedik a tarkóm mögül, és az öreg nyomába szegődik. A külső szememnek nem jelent kihívást utolérni, csak egy pillanat, és már ott pihen a vállán, mint egy papagáj, belenéz az ember fülébe, látja az erek lüktetését, tudom, milyen hangot adnak odabenn, aztán a külső szemem tovább röppen, kerülgeti a szemberohanó anta harcosokat, nem lát közöttük nőket, sem gyerekeket, csak harcosokat, sokan vannak, de látszik rajtuk, hogy félnek, a külső szemem vakítják a pengék, nem is néz rájuk többet, csak száguld tovább sebesen, hol a falakon süvit tovább, hol a padlón, hol a plafonon.

Egy csarnokba robban, mint egy ágyúgolyó röppen ki a kürtőből, és ódon épületek között találja magát, néz körül, veszélyt sejt, de én arra gondolok, csak azért fél, mert ilyen nincs, mert ilyen nem létezhet, mert amire most néz, az csak egy álom lehet, különben összeroppan alatta a tudat. A régi, vaskos épületek, mint egy város, nem, mint egy metropolisz, nem, mint öt, tíz, mint száz metropolisz, végeláthatatlanul, idelenn, a külső szemem forgolódik, és meg sem lepődök, hogy felismeri az épületeket, az Oo’g temploma, az a Nagy Faawha, az pedig a Lkfi, mindent tud a helyről, pedig sosem jártam itt, sosem láttam ezeket az épületeket, sosem harcoltam itt az életemért, sosem harcoltam az ördögökkel, vagy ellenük, a külső szemem forgolódik, az épületek az égig érnének, ha a felszín nem állná útjukat, végigrepül az oldalukon, átbukik a tornyok tetején, végigcsúszik a színesfémmel futtatott lépcsőkön, a korlátokon, megmártózik az irgalmatlan folyóban, ami átszeli a barlangot, lemerül az aljára, és engedi sodorni magát, egy darabig a fenéken, ismeretlen rendeltetésű tárgyakat talál odalenn, brutális csontvázakat, idegen, mégis ismerős állatokat, azután feljebb lebeg, utazik a folyón, kilométereket, pár másodperc alatt, aztán kiröppen, és száguld végig a barlangvilág égboltján, a barlang plafonján, hatalmas tereket lát, amelyeket széles kőutak kötnek össze, malmokat lát, nem tudja, mit őrölhetnek, látja az antát, a kis ördögöket, olyan feketék, mint az éjszaka, mind fegyverben, a pengék megint vakítják a külső szemem, de most olyan sok van belőlük, nem tud elfordulni, visszamenekül hozzám.

A katona Balzac mellett állt, és szótlanul nézte a lábai előtt elterülő végtelen várost.

- Ez gyönyörű – hallotta a saját hangját.

- Legyalulni az egészet – mondta Coima Kerok.

- De, uram, ez… - kezdte Ciaka Koken.

- Van valami probléma, admirális? – kérdezte a barek, és vigyázott, nehogy elnevesse magát a kisgyereket szorongató Ciaka láttán.

- Nem, uram, de ezt talán…

- Nem értem, miért habozik?

- Be kell látnia, hogy ez, hogy ez…

- Micsoda?

- Ez nagyon… hatásos.

- Úgy gondolja? – kérdezte a barek, ismét a képernyőre nézett, pár pillanatig hallgatott, aztán azt mondta: - Nem baj, legyalulni.

Ciaka megkövülten nézte a barekját, akinek ez fel is tűnt, és odavetette neki:

- Nem akar egész nap ilyen ostoba képpel bámulni, igaz? Inkább büfiztesse meg szegény, kicsi Eddie-t. Most nemrég papiztunk. Mindjárt felrobban a gázoktól.

Ciaka az irányítópultra tette a kisbabát.

- Én a Szövetséges Flotta admirálisa vagyok, nem egy szárazdajka – tisztelgett, és ő is elhagyta a vezérlőt.

Csak pár lépést távolodott el az ajtótól, amikor a vezérlőben bekövetkezett robbanás a padlóra lökte.

Amikor magához tért egy orvoscsoportot látott maga körül, és két tűzoltó droidot. Félrelökte az ápolót, aki a fejét kötözte, feltápászkodott, és a vezérlő bejáratához tántorgott.

Odabenn minden koromfekete volt, még a vér is, ami nyálkásan befedte a falakat, a műszereket, a pultokat, a padlót és a plafont. Csak néhány szénné égett, megcsonkított testet látott, jóval kevesebbet, mint ahányan benn tartózkodtak, valószínűleg a robbanás közvetlen közelében tartózkodókat cafatjaira szaggatta a detonáció. A bareket nem látta sehol, amikor megkérdezte a tűzoltó droidot, az közölte, hogy nem azonosította Coima Kerok-ot a holttestek között.

A többiek időközben nekiláttak, hogy összeeszkábáljanak egy vityillót. Szánalmas. Shatterhand a programjaiban eldugott építőprogramok között kutat tervek után, a két kalóz és Padastra, aki időközben új lábat csinált magának, a fizikai részét oldja meg, összehordanak minden szemetet, ami a kezük ügyébe akad, majd ház alakúra próbálják gyúrni.

A fiatal kölyök a földön fekszik, és kifejezéstelen arccal bámulja a többi igyekezetét. Esküdni mernék, hogy a kölyök zsugorodik. Mintha fél méterrel alacsonyabb lenne, mint amikor először láttam. A bolygó tenné? Ő az egyik, akit nem mernek cipelni, és aki miatt a kalyiba épül. A másik én vagyok.

A beegho nőt nem látom, talán vécéznie kellett. A beegho női nemi szerven tűnődök, amikor elkap egy újabb roham.

A külső szemem olyan gyorsan száguld, hogy bekönnyezik a súrlódástól. Barlangba ereszkedik, vagy inkább zuhan, a barlang merőlegesen nyílik, talán egyenesen a bolygó magjáig, bármelyik bolygó legyen is, a külső szemem saját fénye világítja meg a falakat, mind-mind tele falfestményekkel, a festmények fekete, apró pálcikaembereket ábrázolnak, apró pálcikaembereket, mint amilyenekké Lindsay szokta átalakítani a hangjegyeket az énekfüzetében, drága kicsi lányom.
Nem, nekem nincsen lányom.
A külső szemem süvít, mint egy zuhanó lift, aztán hirtelen berántják a féket, de csak egy pillanatra áll meg, azután már a barlang járataiban száguld, és szembetalálja magát az apró, fekete pálcikaemberekkel, vagy százan lehetnek, tényleg véznák, a külső szemem nem tudja eldönteni, hogy a fülük szegeződik-e az égnek vagy a szarvaik, a bőrük csillog, mint valami nagyon finom pikkely, olyan mély a csillogásuk, olyan mély fekete, érzem, hogy felfordul a gyomrom, de a külső szemem nem tud hányni, elrohan mellettük, végigpattog a barlang járatok falán, mint valami forró, lüktető labda, de már nem talál olyan helyet, ahol ne botlana bele az ördögökbe, bámulják a nagy gülüszemeikkel, és nagyon lassan közelednek hozzá, de egyiknek sem engedi, hogy megérintse, csak pánikot érzek, a külső szemem őrültként menekül a folyosókon, aztán a következő sarkon beleütközik az éppen beforduló madárba, és elmerül annak szemeiben.

Padastra tudta, hogy nem az Isten játszik a katona fejével, de habozott, hogy bármit elmondjon neki, abból, amit odabenn látott. Túl szép. Nem isteni, mégis túl szép. Akkor csak sátáni lehet, nem?

Jamkaak azt javasolta, hogy kaszálják le a jövevényeket és az anta harcosok hajlottak volna a dologra, de Balzac és Keehan őrmester nem engedték, hogy tüzet nyissanak.

- Emberek, mint mi – mutatott magára a sötétbőrű nő.

Az anta harcosok a nőre néztek, azután néhányan megvizsgálták saját fekete bőrüket, majd a jövevényeket szemrevételezték, de nem úgy tűnt, hogy Keehan meggyőzte őket. Akkor Balzac azt mondta:

- Nézzétek, az a nő! Pont olyan, mint ez a nagydarab marha! – és Jamkaakra mutatott.

- Vigyázz a nyelvedre, giliszta – mondta a beegho.

Az egyik anta bólogatni kezdett, miközben tekintetét oda-vissza hordozta Jamkaak és Leeskaa között. Balzac tisztában volt vele, hogy az apró harcosok úgy tekintenek a beegho elítéltre, mint valami istenkére, vagy legalább hősre, leginkább termetükből kifolyólag. Talán még sosem láttak akkora teremtményt, mint Jamkaak, aki a beegho-k között is nagydarabnak számított.
Az anták leeresztették a fegyvereiket, és kigúvadt szemeikkel figyelték tovább a szénné égett tisztáson tobzódó társaságot.

- Nyújtóztassuk ki őket! Minek kockáztatni? – suttogta türelmetlenül a kékbőrű.

- Megölnéd a lányt is? – kérdezte Keehan.

- Meg én – mondta Jamkaak. – Az, hogy beegho csak annyit jelent, hogy a bőre olyan kék, mint az enyém, de tudjuk, hogy odafent, a csillaghajók tele vannak ugyanilyen kékbőrűekkel, akik meg akarnak ölni.

- Mert nem ismerik az igazságot – szólt közbe Balzac.

- Nem is sokat kérdezősködnek utána – mondta Keehan. – Bármelyik pillanatban megkezdődhet az újabb támadás.

- Elég, ha az égbolt tele van ellenségekkel, nem kellene a felszínen is megtűrni őket – mondta Jamkaak. – Ha nem bírja a gyomrotok, forduljatok el, majd én elintézem. Gyors leszek, semmit sem fognak érezni.

Azzal a vállához emelte a fotonpuskát. Az egyik fekete harcos a csőre tette a kezét. Jamkaak felé fordult.

- Miattatok csinálom, haver.

Az anta halk sípoló hangot hallatott, szarv szerű fülei kissé hátrakonyultak és szemei még jobban kidülledtek.

- Jól van, te vagy a főnök – mondta Jamkaak, és leeresztette a fegyvert.

Az anta bólintott, majd újra a jövevények felé fordította a figyelmét.

Padastra megkérte a katonát, hogy segítsen neki feltekerni a több méter hosszúra megfont liánkötelet. Ahogy félrevonultak, a katonához fordult.

- Gondolom, tudod, hogy figyelnek.

- Ők azok?

- Bizony. A kis barátaid a látomásokból.

- Az anta.

- Nem tudom, hányan lehetnek, de ahogy észrevettem, még nem kerítettek be minket.

- Nem, északra bújkálnak, a kék virágú bokrok mögött. Ha meg akartak volna ölni, már halottak lennénk.

- A halottnál is halottabbak.

- Vajon mire várnak?

- Nem tudom. Talán az éjszakára.

- Talán csak azon gondolkoznak, hogyan vegyék fel a kapcsolatot. Nem hiszem, hogy beszélik a nyelvünket.

- Ne szóljunk a többieknek?

- Bepánikolnak, abból meg semmi jó nem sül ki.

- Mi legyen az antával? Menjünk oda hozzájuk? Nehogy megijesszük őket!

- Ezeket? Ledarálták az egész flottánkat.

- Szóval?

- Egy próbát megér. Mi bajunk lehet?

- Legfeljebb megint kitépik a lábamat.

Padastra megkocogtatta a vadonatúj műlábat, amit a Liu oldallemezének egy darabjából fabrikált. A páncél élesen kongott, a pap pedig a katonára kacsintott.

Shatterhand egy sziklán üldögélt, és az elszenesedett szélű kártyákkal sinclairező kalózokat nézte, ahogy válogatott káromkodások kíséretében dobálják egymásra a lapokat. Hidegvért mutatott kifelé, de ujját rászorította megbízható szónikus karabélya elsütő billentyűjére. Érzékelői régen jelezték az antát. Ha akarta volna, az egész búvóhelyüket kiröpíti az űrbe, de az anta biológiai adatai mellett emberi és beegho életjeleket is vett.

Sparrowfart és Samal hangoskodása alatt, mint egy másik hullámsávon halk instrukciók hangzottak el, az öreg apró disznószemei folyamatosan pásztázták a bokrost, amit a combján nyugvó sugárvetővel rég célba vett, a kapitány pedig csak fülelt, nem figyelt a játékra, nem figyelt arra, mit beszél, csak hallgatózott, és ügyelt arra, hogy fegyverei mindig karnyújtásnyi távolságon belül legyenek.

Zam csak távolról érezte a nőt. Leeskaa nyögései ezúttal nem töltötték el úgy, mint máskor.

Coima Kerok a kis Eddie hasát csiklandozta, és felszabadultnak tűnt, olyan felszabadultnak, mint még soha, amióta a Calliope-ra érkezett. Tényleg használ a terápia, gondolta Ciaka Koken, majd tovább figyelte a Calliope promenádját az egyik képernyőn. A sétány telítve volt mindenféle lényekkel. A kvadráns messzi részeiből is érkeztek, hogy képbe kerüljenek azzal, mi is zajlik az anta űrben. A hírek gyorsan terjedtek, mindenki tudta, hogy újabb támadás készül, mindenki hallott a legutolsó közvetítésről, és mindenki tudta, hogy a Calliope-ra fognak befutni a legjobb minőségű adások.

Tévézni jöttek, gondolta Ciaka.

Celia Pian a holofedélzeten tartózkodott, de nem futatott semmilyen programot. Egy széken ült a tágas szoba méretű helyiség közepén, és gondolkozott.

Az ember azt hinné, hogy egy holofedélzet sokkal nagyobb ennél. Persze, hogy nagyobb! Amiben elfér a Beegho, az nem lehet ilyen kicsi. Amiben elfér a Beegho és az ikernapjai, az nem ekkora, az sokkal nagyobb! Legalábbis ezt gondolná az ember. A holodekk mégse volt soha nagyobb. Csak ekkora. Csak ez a közepes nappali. A kivetítők teszik bele a dimenziót, a sugárzók a hangokat, a szagokat, a szelet, a meleget, a hideget. Megmászhatod a Beegho vulkánjait, végighúzhatod a trojkádat a Cokkon bűzös sztyeppéin, kilométereken át, a látóhatáron túl, mégis végig itt vagy, ebben a teremben. A teremben, amiben minden elfér.

Ahogy az a rengeteg szomorúság elfér Celia-ban. Tudta, hogy nemsokára el kell hagynia a Calliope-t, és fájtak a búcsúszavak, amelyek eszébe jutottak, és amelyeket valószínűleg soha sem fog kimondani, hiszen nincs kinek elmondania őket, az állomáson egyedül maradt, vagy talán mindig egyedül volt, nincs kitől elbúcsúznia, az állomásnak nincsenek fülei, nem hall hangokat.

Celia maga elé meredt, és néhány pillanatig hallgatta a saját légzését, majd megnyomott egy zöld gombot a kezében szorongatott távvezérlőn, és halk zümmögés mellett megrázkódott a tér, majd néhány vibrálás után összeállt előtte Marco képe. Az izmos felsőtest meghajtotta magát úrnője előtt.

- Hogy s mint? – kérdezte Celia, mire Marco félszegen felhúzta a vállát, és széttárta a karjait. – Nyugodj meg, ez nem beugratós kérdés.

Marco legyező mozdulatokat tett saját maga felé, mintha azt akarná mondani: tyű, ezt megúsztam. Celia egy darabig megint nem szólt, Marco pedig úgy forgolódott a holoszobában, mintha keresne valamit, talán feltűnt neki a fedélzet ridegsége, Celia még sosem hívta elő, amikor így le volt csupaszítva a hely, még sosem szakította át őt a saját világába, ahol a holovilág csak svindli. Celia észrevette a holopancser zavarát.

- Látod? Ilyen igaziból. Szánalmas, nemigaz?

Marco egész testével a nő felé fordult.

- Talán nem is tudod, mennyire szerencsés vagy – mondta Celia, mire Marco magára mutatott.

- Igen, te. Te nem születtél Cakoi Pian gyermekének.

Rövid csend következett.

- Ha az apámról beszélnek, csak annyit hallasz: remek államférfi volt, és tudod mit? Valóban az volt – mondta Celia Marconak, aki keresztbefont karokkal hallgatta. – Remek államférfi, nagyszerű politikus, fenomenális hadvezér. Igen. Minden gondolata, minden cselekedete, minden szívdobbanása a Beegho-é volt. A Beegho-é és a bareké. Mindenét az asztalra tette, ha a szülőbolygójáról vagy a hitéről volt szó, és a végsőkig védelmezte. Tudta a saját igazát, és elfogadtatta azt másokkal is, mert ez volt a dolga politikusként, hadvezérként, a remek államférfiként, amiként emlegetik. Igen, tudta és tette a dolgát.
De milyen apa volt?
Elfért vajon más is a szívében a Beegho-n kívül? Megvannak a kétségeim. És ezt úgy mondom, hogy huszonnégy évig éltem együtt vele. Huszonnégy évig. Az első években még apát láttam, mert anyám úgy beszélt róla, mint a család fejéről, mint a jótevőnkről, az ajándékozóról. Anyám halála után már csak egy diplomatát láttam. A szeretetem átment tiszteletbe, és megtanultam úgy nézni a fekete tógás beegho-ra, mint mentoromra, és ittam a szavait, ha hozzámszólt, és ő látta ezt, és persze nem pazarolta egyikünk idejét sem hétköznapi ügyek kivesézésére, mi elemezgettünk, átbeszéltünk, tanultunk. Délutánokon, napokon, heteken, hónapokon, éveken át vizsgáltuk a mutatókat, értelmeztük az adatokat. Átadta a tudását, és én az elején azt hittem nekem adja át, de nem így volt. A Beegho-nak szánta. Az első másodperctől, amikor felsírtam. Nem gyereket akart, hanem örököst. Végig a Beegho alázatos szolgája volt, és ha mennie kellett, akart maga helyett valakit, aki ugyanúgy szolgálja majd a bolygót. Én lettem ez a valaki.
Nekem adta a tudását, a nevét, az örökségét, de elvette az apámat. És ezért sosem bocsátok meg neki. Talán a Beegho kibírt volna néhány napot Cakoi Pian nélkül, de Cakoi Pian nem bírt ki egyetlen percet sem a Beegho nélkül. Eldobta az anyámat, eldobott engem, hogy magához ölelhesse az ő imádott Beegho-ját.
Én nem lépek az ő útjára. Celia nem feledkezhet meg Celia-ról. Itt az ideje, hogy Celia Celia-val foglalkozzon.

Sparrowfart és Samal átkutatták a Liu romjait és a néhai kalózok maradványait, de nem találtak semmi értékeset, kicsit magukba zuhanva leültek Shatterhand mellé, és figyelték, ahogy Padastra hipnózisba próbálja ringatni a katonát.

A dolog nem működött igazán. A pap már kétszer aludt el, de a katonát nem tudta elbűvölni. Újra és újra próbálkozott. Most már ő is meg akarta tudni, ki akarta szedni belőle, honnan jönnek az emlékek, és miért nem hagyják nyugodni az embert. Örlődött, nem tudta, Isten keze van-e a dologban, vagy embereké, akik Istent akarnak játszani, ki kellett derítenie. Fogalma sem volt, mit keres egy háborús övezetben, néhány napja még a Calliope-n nyalogatta a tomozselét, és rohadt jól elvolt.

Újra a katona szemeibe nézett, és megborzongott, olyan hidegséggel találta szemben magát. Nem halott hidegség volt és nem kegyetlen hidegség, de ártékony, az biztos. A kekszet váró, ülésbe merevedett harci kutyának van ilyen pillantása. Abban a pillanatban senki sem feltételezné róla, hogy képes elharapni bárki torkát, de ahogy megkapta a kekszet és a parancsot, rögtön bebizonyítja az ellenkezőjét. Padastra úgy gondolta, a katona akármelyik pillanatban végezhet vele, vagy a túlélők közül bárkivel. Nem tudta, miből táplálkozott ez az érzés, talán csak a jéghideg szemekből, de nem kételkedett abban, hogy a katonának egyetlen másodperc lelkiismeretfurdalást sem okozna az ölés.

Padastra egy, a Sunkán terjesztett és ott kitanult módszerrel igyekezett kiütni a katonát. Kezét a másik szemeire helyezte, mintha halottnak fedné le a szemét, majd szavakat dünnyögött halkan, csupa furcsa ritmusú, ellazító, megnyugtató hangzású szót. Amikor érezte, hogy már megint kezd elernyedni a karja, erőt vett magán, tágra nyitotta a szemeit, úgy meredt a törökülésben ülő katonára, és csak zsolozsmázott tovább.

A katona pedig egy perc múlva, sűrű rángások után, mély hipnózisba zuhant.

- Hogy haladnak az emberei a nyomolvasással? – kérdezte dr. prof. Kesi a holoernyőről.

- Nem találják a Shatterhand nevű ügynök nyomait – mondta dr. Tomasson.

- Kérem, doktor! Mióta nevezi a fejvadászait ügynököknek?

- Bocsánat, igaza van. Csak a hirdetés szövege miatt. Tudja, ott úgy adtam fel, hogy ügynököket keresek, rizikós ügyek megoldására.

- Értem.

- Szóval nem találják Shatterhand-et. Az utolsó jeleket az Anta Auriga felől kapták.

- Mit keresne arra?

- Nem tudom.

- Eltévedt volna a vadásza?

- Kizárt dolog.

- Én semmin sem lepődök meg. Ha tényleg az anta űrbe tévedt, ott könnyen bajba keveredhetett. Kalózok, szövetségesek, az anta. Remélem nem fizeti túl ezt a kóklert.

- Kezdő fizetést biztosítunk neki, uram.

- És a többiek merre járnak?

- Egy hajó az anta űrt vizsgálja, néhány embert a Calliope-ra küldtem, egy-egy hajót pedig a Paquin-ra, illetve a Pieni-re. Kedvelt rejtőzőhelyek.

- Csak vigyázzon, hogy az anta körzetbe küldött embereinek nehogy ugyanúgy nyoma vesszen!

- A legmegbízhatóbbakat küldtem oda, régebben is dolgoztak nekem. Tévéstábnak adják ki magukat, így biztosan nem lesznek útban a szövetségnek, és lejuthatnak a felszínre is, ha felfedeznék a jelet.

- Ez nem is hangzik rosszul. Mintha tényleg gondolkozott volna a terven. Remek.

- Köszönöm, uram.

- Kérem, jelezze, ha bármilyen új fejlemény adódna!

- Értem, uram. A viszonthallásra!

A talpig fehérbe öltözött paquin gondterhelten nézett szét a hangárból kinőtt, és az égbe nyúló torony teraszáról, a sok ránc egészen összegubancolta az arcára tetovált fehér spirált. Ahogy pillantása végigvándorolt Folyóhant nyomorúságos utcáin, a ráncok egyre mélyültek, egyre gubancolták a spirált, de eltörölni nem tudták, ahogy az elszánt tekintetet sem tudták letörölni a férfi arcáról.

- Megölte a fivéremet, Rodik – mondta.

- Ezt természetesen nem hagyhatod büntetés nélkül, Saer. Te is tudod, hogy helyesen cselekszel – szólt egy hang a mögötte elterülő árnyékok közül.

- Nehéz a saját fajtám ellen fordítani a hatalmamat.

- A saját fajtád érdekében cselekszel, ahogy egy jó vezetőtől ezt el is várják a hívei.

- Azt hiszem igazad van.

- Zam megölte Koen-t. Nem csak a fivéredet lőtte keresztül, hanem megtaposta és leköpte a Kín Egyházának alapítókövét. Olyan ez, mintha széttépte volna az alapító pergament. Mintha belevizelt volna a Fur-Kar-ba. Mintha a mellkasodban nyúlkálna, hogy kitépje a szívedet, és azzal megfossza az Egyházat a vezetőjétől, mintha ki akarná tépni az Egyház szívét, amivel végleg lerombolhatná, amit eddig felépítettünk.

- És ezt nem hagyhatom.

- Ezt nem hagyhatod. Inkább az ő szíve, mint a tiéd. Mint a miénk.

- Semmi szükség arra, hogy kitépjék a szívét.

- Ha szükségessé válna, biztosnak kell lenned abban, hogy olyan emberekre bízod a dolgot, akik el is intézik.

- Sosem szeretted Zam-ot, igaz? – fordult Saer az árnyékok felé.

- Nem.

- Pedig ő is ember.

- Szeretet és gyűlölet, élet és halál lényegtelen.

- És a fájdalom Isten.

- Így van. A fájdalom Isten.

- Mióta is tanítjuk ezt, Rodik?

- Több, mint száznegyven éve.

- Száznegyven év. Azt hiszem, most már bekerülünk a történelemkönyvekbe, nem igaz?

- Keserű a hangod.

- Nem tudom, mi ez az érzés rajtam. Talán néha már nem hiszem el a tanításokat.

- Soha, ismétlem, soha ne veszítsd el a hited az Egyházban, mert az a végét jelenti! Nem véletlen a tanításunk, nem véletlen a fájdalmunk, ezek megkérdőjelezhetetlen dolgok!

- Akkor a többiek miért nem látják?

- Mert vakok. Mert nem nyitják ki a szemüket. Mert inkább elfordulnak, másfelé néznek.

- Ha minden űrállomáson lenne egy Folyóhant, talán megértenék, miről beszélünk nekik.

- Talán. Bár hiába élnek a bolygókat ellepő gettók és nyomornegyedek szélén, akkor sem hajlandóak meghallani a nyomorultak hangját. Akkor sem látják a fehéren izzó fájdalmat.

- Nem tudom, azzal jobbá tesszük-e a világot, hogy a Folyóhanton is zajló agóniáról tanítunk.

- Nem a mi dolgunk, nem a Te dolgod jobbá tenni a világot! Nem te vagy Isten! Csak valaki, aki a műve mögé lát, és megosztja a megfigyeléseit másokkal. Jó ember vagy, Saer! Sose kételkedj ebben! A legcsekélyebb kétely is megváltoztathatja a valóságot. Máris megrendültél, pedig csak egy olyan pondró szállt szembe veled és a hiteddel, mint Zam. Zam nem ér fel hozzád, sosem ért, és sosem fog. Ő nem az a valaki, aki legyőzhet téged, aki térdre kényszeríthet, aki lerombolhatja a te világodat. Hát ne hagyd neki! Semmije sincs ellened. Kevés. Ahogy ismerem, biztosan barlangokban bújkál valahol, a sárba ás járatokat, szemétkupacokba fúrja magát, hogy rá ne akadj, és közben majd kiugrik a szíve. Az az áruló szíve!

- Azt akarom, hogy élve hozzák elém. Hogy az az áruló szív még dobogjon, amikor Zam megfelel a kérdéseimre.

Leeskaa komolyan aggódott Zam-ért. A fiú reggel óta sírt. Nem, valójában végigsírta az egész éjszakát, de Leeskaa úgy tett mintha aludna, és nem hallaná, hogy ne hozza még kinosabb helyzetbe. A lány nem tudta, mit mondhatna neki, másfél óra vígasztalás után kifogyott a minden-rendben-lesz típusú sablonokból, és érezte magán, hogy azokat sem tudta elég hitelesen előadni. Miközben nyugtatgatta, Zam úgy nézett rá, mint a kisgyerek az anyukájára, a nagy meleg anyukára, aki mindent tud, és mindennel szemben megvédheti őt, aztán annak a kisgyereknek az arcával kezdett el újra pityeregni, aki épp nagyot csalódott a nagy, mindentudó anyukában. Leeskaa kezdte kényelmetlenül érezni magát, ahogy magához szorította a csenevész testet, csak arra tudott gondolni, hogy a férfi már nem vastagabb, mint az ő combja, és meg mert volna esküdni rá, hogy kicsit összement, mióta lezuhantak a bolygóra.

Zam is érezte, hogy tovább töpörödik. Tudta, hogy nem a bolygó teszi vele, hanem a körülmények, a kétségbeesés, a félelem. A fájdalom. Tudta, hogy Folyóhant teszi vele. Ahogy minden egyes pillanatban Folyóhant és az ott eltöltött évek okozták azt a bizonytalanságot és félelmet, amely barázdákat vágott a szívébe, a fájdalom fakéssel mélyítette azokat a gödröket, aztán beszórta sóval.

Zam tisztában volt azzal, hogy a Kín Egyháza nem engedi el. Hogy embereket küldenek utána. Pedig ő nem ártott a gyülekezetnek. Csak elege lett, csak ki akart szállni, csak le akarta zárni azt a fejezetet, csak újra meg akart próbálkozni az igazi életben. Akkor azt mondták neki, hogy már nincs más élete, csak az, amit akkor élt, hogy nincs igazibb élet annál, amit akkor élt. De ő nem akart tovább hinni nekik. Talán itt hibázott. Talán. Nem tudta eldönteni. Ahogy a nagydarab beegho nőhöz bújt, ahogy hallgatta a szívverését, még mindig nem tudta eldönteni, helyesen cselekedett-e, amikor megszökött a hangárból, és maga mögött hagyta Koen-t és Rodik-ot és Saer-t.

Nem tudta, hogy joga volt-e ehhez a döntéshez, hogy jogot formálhatott-e egy másik létezésre, messze a hangártól és a lakóitól, akik annak idején kiemelték a mocsokból, és új túléléssel ismertették meg.

Úgy vergődött a kétségek között, mint a sportcipő a szónikus mosógépben.

Egész életében Leeskaa volt a legjobb dolog, ami vele történt, és mégsem tudta eldönteni, megérte-e. Azt szerette volna, ha csak nem lett volna semmi. A saját fejében is ostobán kalapált ez a gondolat, de nem tudott szabadulni tőle. Bárcsak ne lett volna semmi. Nem úgy, hogy nem születik meg, hanem mint egy nagy fehér terem, amelynek a közepén csak ott ül, csak ő egyedül, és nem történik semmi.

Ahol nincsenek Saer meg Rodik meg az álmaiban visszatérő Koen, a lyukkal a mellkasán, csak fehérség van és magány. Arra gondolt, azt se bánná, ha a fehér fájna egy kicsit. Az Egyháztól megszabadulni még nehezebb volt, mint gondolta, pedig azt hitte, azzal a lövéssel, elvágta az utolsó szálat. Az agyában mégis érezte őket, a tanításukat. Azt is érezte, hogy az egyetlen szerve, ami nem zsugorodik, az az agya. Amikor majd teljesen elsorvad, és végül egy büdös pukkanás kíséretében elfoszlik a levegőben, csak az agya marad majd hátra, a tanításokkal, amit valaki megtalál, és továbbad. Mindent elhitt nekik, mindent elraktározott a fejében, és onnan nem volt olyan egyszerű kitörölni a dolgokat, mint keresztüllőni valakit.

Padastra madár volt. Nem ismerte ezt a fajtát, nyílván idegen bolygóról származhatott. Végignézett fennséges szárnyain, a legalább négy méter fesztávolságon, vajszínű hasán, amit kellemesen melegítettek a pihék, izmoktól dagadó lábain, a végükön pöndörödő sötétkék karmokon.

Legalább megint két lábam van, kérjetek és megadatik néktek, gondolta magában, aztán az alatta elterülő, kifutópályára emlékeztető betoncsíknak szentelte a figyelmét. Alacsonyabbra kellett ereszkednie, hogy ki tudja venni a hangyákként rajzó lények alakját. Emberek voltak. Félmeztelenül, pucéran, kinek hogy volt kényelmes. Izzadtak, a kigőzölgésük megütötte a madár érzékeny szaglószervét. Valamit válogattak. Valamit, ami hegyekben állt. Padastra még közelebb ereszkedett. A katonák bakancsokat válogattak. Sokszáz bakancs lehetett ott. Sok ezer. A halottak bakancsai. Élők válogatták őket élőknek. Ahogy dobálták a lábbeliket, a csattokon időnként megcsillant a napsugár. Padastra maga mögé nézett. Két napot látott. Mintha a Beegho-n lennék, gondolta, és elsuhant a katonák feje felett. Néhányan összerezzentek, mások a fegyverükhöz kaptak. Ezek nem a szövetség katonái voltak, hanem a beegho háború veteránjai. Padastra látta néhányukon a kék ágyékkötőt. Azok bizony beegho-k bőréből készültek. Az egyik katona egyenesen ráemelte a fegyverét, és egy pillanatig a madár farkasszemet nézett a csővel. Éles villanás, tompa hang, de Padastra nem égett szénné, ahogy számított rá, hanem egy szem száguldott felé, akárcsak egy sugárnyaláb. Már nem tudott kitérni előle. A szem az ő szemébe csapódott, és ő zuhant, azután kilépett a transzból, és ismét az Anta Aurigán találta magát, keze a katona szemén, a szíve pedig úgy pumpált, mintha két testet és két agyat kéne vérrel ellátnia.

Coima Kerok elégedetten hallgatta a Darok-ról érkező jelentéseket. Direkt nem kapcsoltatta be Anara képét a vezérlőbe, tudta, milyen féltékenység gyötörné, ha a flottaparancsnok több figyelmet szentelne Ciakának, mint neki. Anara jelentette, hogy az utóbbi napokban több tucat tévéstáb érkezett az anta űrbe, és engedélyt kért a támadás megindítására.

Coima engedélyezte a támadást, és vidám mozdulattal nyomta ki a kommberendezést.

A mosolya tovább szélesedett, amikor Celia a vezérlőbe lépett, karján az új kisgyerekkel. Coima felpattant a székből, és gügyögve az új jövevényekhez szaladt. A kisfiú rögtön a barekre nevetett, aki nem is nézett Celia-ra, úgy kérdezte:

- Hogy hívják ezt a nagyfiút?

- Eddie – felelte Celia, és még mindig nem volt benne biztos, hogy helyesen cselekszik-e.

folytköv.

Végignézett az üszkös romokon. A becsapódás óriás sugarú körben szórta szét a Liu-t. Az öreglány mintha sose létezett volna, semmi beazonosítható nem maradt a hajóból. Arról nem is beszélve, hogy nem volt annyi alkatrész a világon, amennyit a férfi maga körül látott. Annyi fekete alkatrész. Vagy annyi emberi testrész.

A becsapódás helye elsivatagosodott, a hajó kiégette a füvet, csak néhány csonkolt fa meredt az ég felé. Körös-körül őserdőt látott, áthatolhatatlan dzsungelt, égig érő fákkal, buja aljnövényzettel, színes, virágokkal.

Köhögést hallott a háta mögül. Arra kapta a fejét, és nagyot reccsent a nyaka.

Sparrowfart és a világegyetem legöregebb kalóza caplatott felé, két oldalról támogatták Padastra-t. A papot igencsak megviselte a landolás, torzonborz haja a szokásosnál is ziláltabbnak tűnt, és mintha még egy-két foga kihullott volna. Mindhárman kormosak voltak és véresek. Az öreg kalóz szája szélén cigaretta vég csüngött, amennyire a katona a szagból meg tudta állapítani, valami igazán olcsó fajta.

- Valami belement az orrodba, kisfiam? – kérdezte az öreg.

- Samal! Kérlek! – csitította a kapitány, majd hanyag mozdulattal kibújt Padastra hóna alól, így mindkét öreg a forró homokba rogyott, ő pedig a katona elé lépett. – Meg kell bocsátanod neki, szenilis már.

- Úgy tűnik, nem kedvel engem – mondta a katona.

- Egy órával ezelőtt még a taknyot is kiverted belőle.

- Tényleg?

- Aha. Nézd csak! Ez is tőled van – azzal a bal szeme alatt dagadó mokkára mutatott.

- Téged is szétvertelek?

- Igen. De már barátok vagyunk.

- Ez olyan szép, hogy mindjárt elhányom magam! – mondta Samal, aki időközben feltápászkodott. – Ha egy percre be tudnátok fejezni ezt az érzelgős szarságot, akkor a helyzetre koncentrálhatnánk.

- A kollégának igaza van – mondta az éppen tápászkodó Padastra. – Mi lett a többiekkel?

- Itt vannak ők is – a katona a szerteszét heverő végtagokra mutatott.

- Úgy értettem, hátha vannak még túlélők rajtunk kívül.

- Mi itt vagyunk! Ne hagyjatok itt!

Mind a hang irányába fordultak. Vékony füstpamacsok közül Leeskaa és Zam botorkált elő. Samal félhangosan megjegyezte a kapitányának:

- Persze, hogy nekik túl kellett élni.

- Én fizettem az útért! – kiáltotta Zam, amikor elérték a túlélőket.

- Mindannyian megfizettünk érte. Megfizet most az Úr néked Saul egész házanépének véréért, a ki helyett te uralkodol; és adta az Úr az országot a te fiadnak, Absolonnak: és ímé te nyomorúságban vagy, mert vérszopó ember vagy! – mondta Padastra.

- Kussolj, hippi! Mindenemet odaadtam, hogy elvigyél az anta űrön túlra! – fordult a fiú Sparrowfart-hoz.

- Mint látod, technikai nehézségeink támadtak.

- Fel kell szívódnunk! Nem érted?! A barátnőmnek és nekem feltétlenül le kell lépnünk innen! Az életünk veszélyben forog! Mi nem világos ezen?

- Figyelj, fiú! Fölösleges idegeskedned – a kapitány itt egy másodperc szünetet tartott – mert mind meg fogunk dögleni!!

- Emlékszem erre a helyre – szólalt meg a katona.

- Hogy érted azt, hogy mind megdöglünk?

- Nem elég világos?!

- Akkor add vissza a pénzem, te csöves!

- Emlékszem erre a helyre – ismételte meg a katona, túlkiabálta a másik kettőt, és most mindenki felé fordult.

Már jártam itt. Hiába töröm a fejem, hogy mikor, nem tudnám megmondani, csak azt tudom, hogy már jártam itt, láttam ezeket a fákat, tudom a nevüket, fiora tölgyek, tudom, hogy a legmagasabbak száz méteresre is megnőnek, tudom, hogy kilma mókusok élnek rajtuk és a repülő huik, de ha megölnek sem tudom megmondani, hogy kitől van ez az info, pedig tudom, hogy nem könyvekből, tudom, hogy emberektől, vagy más lényektől, de nem tudom, kitől vagy mikorról.

A külső szemem felemelkedik a tarkóm mögül, gyorsan fordul körbe, olyan, mint egy diszkógömb, látja a kalózhajó romjait, a kiégett füvet, valahogy a szagát is érzi, ahogy a kalózok megégett húsának a szagát is, és nem szereti, és látja a beegho lányt, aki szorosan összeölelkezik a csenevész fickóval, aki általában igen idegesnek látszik, látja a kalózkapitányt és az öreg kalózt, akiket elvertem, látja Padastra-t, uramisten, mintha ezer éves lenne, pedig talán még harminc sincs, legalábbis a külső szemem azt mondja nekem, hogy nincs még harminc sem, és lát még engem is, a fejem fölé emelkedik, köröz a fejem fölött, a sebeimet számolgatja, van belőlük elég, érzem is, de a külső szememmel most látom is, annyi a heg a pofámon, hogy biztos nagy sikerem lenne a nőknél, aztán visszaereszkedik a külső szemem a vállamra, ott gubbaszt, mint egy papagáj, még keres valakit, még nem talált meg mindenkit, pásztázza a környéket, én az őserdőt figyelem, de a külső szemem az agyamba néz, kutatja az utolsó játékost, de nem emlékszem, rendesen beverhettem a fejem.

És akkor egy még lángoló acéllemez a magasba emelkedik, ahogy Shatterhand félrelöki, és kimászik alóla, na, ő az, őt kereste a külső szemem, megvan az utolsó is. A robot ugyanolyan fényesen csillog, mint új korában, nem tudta megkarcolni a becsapódás, sebezhetetlen. Csak az agyában lévő chip-eket félti.

Padastra a meleg földön ült, és egy zöld színű vezetékkel igyekezett a falábát a csonkhoz erősíteni. Közben a katonát figyelte, aki kelet felé bámult, mintha átlátna az őserdőn, vagy ha nem is át, de legalábbis az őserdő szívéig be.

- Mi baja? – kérezte Zam a kapitánytól.

- Honnan tudjam, nem ismerem a fickót. Attól, hogy lecsavart, a rohamairól nem kell mindent tudnom – mondta Sparrowfart.

- Nem hiszem, hogy bízhatunk benne, nyálas szájú kis patkány – mondta Samal.

- Szerintem aranyos – szólt közbe Leeskaa.

- Mit? – Zam a barátnője felé fordult. – Aranyos? Mi az, hogy aranyos? Mire alapozod azt, hogy aranyos? Mitől az? Hogy belebámul az őserdőbe? Vagy hogy koszos? Bébi, ha még tíz percig nem tér magához, be is fog vizelni! Fogalma sincs, nem érted? Attól aranyos, hogy be fog vizelni? Ne mondd nekem, hogy attól aranyos valaki, ha bevizel!

- Szerintem a hegek mondatják ezt vele – mondta Padastra.

- Micsoda?! Na, az aztán tényleg nem érdekel, hogy te mit tudsz a női lélekről! Hippi!

- Pap vagyok!

- Akkor pláne!

A külső szemem a többieket figyeli, ahogy engem figyelnek, és rólam beszélnek, jól mulatna, ha bármelyikük érdekelné, de nem érdeklik, kellene? Nem tudom, a külső szemem elfordul tőlük, újra az erdő felé, és lassan felemelkedik a vállamról, mint egy nagy kék araya papagáj, és megindul a fák felé, nem tudja, mi vonzza oda, de érzi azt a valamit, ami húzza, vonja befelé, be a tölgyek közé, a fiora illata eltölti, csak repül, észre sem veszi, de emelkedik is, nem marad meg a vadcsapások fölött, először csak a bokrok szintjéig emelkedik, azután követi a liánokat egyik fától a másikig, mígnem néhol már eléri a lombkoronát, megérintik a nedves, nagyon zöld levelek, a levegő olyan tiszta, mint a kristály, és olyan durva is, a külső szemem bekönnyezik, kénytelen lejjebb ereszkedni, de még vet egy utolsó pillantást a levegőégbe, túl a koronán, hatalmas madarakat lát a könnyfátyol mögött, hárman vitorláznak felette, és igen, a nevüket is tudja, ghio sólymok, akkorák, mint egy családi teherdzsunka, de olyan fenségesek, mint egy pieni asszony teljes harci díszben.

A külső szemem a fák törzsét kerülgeti, a vastag kérgekbe jeleket véstek, néha tíz-tizenöt, néha ötven méter magasan. A külső szemem a vadcsapásra ereszkedik, de már kételkedik, talán nem csak az állatok taposták ki az ösvényt, vízlelőhelyektől gazdagon gyümölcsöző bokrokig jut el, majd nagyobb csapások kereszteződéséhez, végig a liánok, a bokrok, és néha az avarréteg alatt, egy hatalmas emlős temetőhöz érkezik, óriási csontokon száguld végig, a csillogásuk vakítja, megfordul, és rohan megint az ösvényen, amíg el nem ér egy barlangot.

- Jól vagy? - a katona érezte, ahogy Padastra a vállára tette a kezét.

- Igen, persze. Kösz.

- Kicsit úgy maradtál.

- Előfordul. Tele az agyam mindenféle képekkel.

- Képekkel? – kérdezte Sparrowfart.

- Lehet, hogy csak a cucc, amivel az intézetben lőttek. De néha olyan valóságosnak tűnik.

- Téged elmegyógyban kezeltek? – kérdezte Zam.

- Igen.

- Na, még mindig aranyos? – fordult a fiú a barátnőjéhez. Leeskaa nem válaszolt.

- Intézetben kezeltek. De fogalmam sincs miért.

- Nekem azt mondták, veterán vagy – szólt közbe Shatterhand.

- Igen, az vagyok. Katona. Ezek a képek is mind azt mutatják. De mégsem értem őket. Emlékszem rájuk, de nem értem őket.

- Ti értetek egy kukkot is ebből a marhaságból? – kérdezte Samal.

- Idegen helyeken látom magam. Idegenek a helyek, megesküdnék, hogy sosem jártam arra, de mégis ismerem a fákat, tudom, hogy milyen állatok élnek az erdőkben, tudom, hogy a hely napjának, vagy holdjának a sugárzása veszélyesebb, tudom, melyik növény levét ihatom meg, és melyik mérgező, mindezt tudom, mintha egy dokumentumfilm csatornán már mindent láttam volna. Ez a bolygó is olyan ismerős, pedig sosem jártam az Anta Aurigán.

- Embereket is látsz?

- Idegenek azok is. Mégis ismerem a nevüket, és velük keresek valamit. Ők is katonák. Mintha régi barátaim lennének, sok dolgot tudok róluk, pedig nem emlékszem rájuk. Ha eszembe jut, hogy valamelyikük halott, rossz érzés. Erős, mintha emlékek lennének, de nem lehetnek, én nem ismerek ilyen embereket.

- Talán az intézetben kellett volna maradnod, fiacskám – mondta Samal.

- Talán – mondta a katona.

- Baromság! Összekutyulták a fejedet és kész! Ha ott maradsz, megölnek – szólalt meg Padastra.

- De miért rakták a fejembe ezeket a dolgokat?

- Talán nem ők rakták oda.

- Akkor ki?

- Talán ott voltak. Talán valóban a te emlékeid.

- Akkor miért nem emlékszem rájuk?

- Mert megpróbálták kitörölni őket.

-