Minden elveszett. Gyorsabban ment, mint gondoltam. Hiába vártuk a csodánkat, az sosem következett be. Sosem vált valóra az álom, amit ez a hely álmodott. Amiből felriasztották a tankok és a robotok.
Mit tehettünk volna? Az anta kései felszeletelhették a gyalogságot, de a gépek ellen nem volt esélyük. Az építészetük, a kultúrájuk, a civilizációjuk elvarázsolhatta a gyalogságot, a érzéseket, a gondolatokat, de nem a gépeket.
Balzacra nézek. Úgy harcol még most is, egy szétlőtt templom utolsó téglarakásain megvetett lábbal, mint a róka, amelyik a lyukat védelmezi a kutyák elől, tudja jól, hogy ott vannak mögötte a kicsinyei, a családja, ha rajta átjutnak, azoknak is vége.
A dromedár beegho és a földi őrmester ugyanaz a téma. Ezek a katonák nem az életükért harcolnak. Az antáért teszik. Az antáért halnak meg. Csak néhány órája vagyok itt, de én is érzem. Itt motoz a fejemben az a furcsa érzés, ami miatt a Szövetség katonái a sajátjaik ellen fordultak. Egy ekkora civilizációnak élnie kell, fenn kell maradnia, suttogja a fülembe valami, megállás nélkül. Nem akarok odafigyelni, már úgyis értük harcolok, de akkor is ott pumpál, ott rezeg, ott zümmög a halántékomban, mint valami gyerekjáték motorja.
Mintha valami nagy közös tudatalatti tiltakozna az ellen, hogy egy újabb civilizációt pusztítsunk el. Egy, a miénknél ősibb, monumentálisabb, nemesebb civilizációt. Egyszerűen nem tehetjük.
Látom, hogy a kalóz kapitány is kapizsgálja. Néha rámnéz a vinnyogó sugárnyalábok között, és az arcán látom, hogy kérdezni akar. Azt akarja kérdezni, hogy mi a francot keres itt. Csak mire összeállna a fejében a kérdés, az a zümmögés a halántékában meg is válaszolja. Szóval újra a tankok felé fordul.
A vézna fickó a sebesült asszonyát berángatta egy téglarakás mögé, ő onnan sorozza tovább a robotokat. Ő is érzi a zümmögést. A beegho nő karja megpörkölődött, és látom, hogy azon az oldalon a szempillája is eltűnt. A vézna kölyök remegő arccal osztja a gépeket. Nem hinném, hogy megérti, hogy vége.
Még Shatterhand sem fogadja el, de nem tudom, ez abból adódik-e, hogy robot és alapvetően sebezhetetlen, szóval évekig tudná ezt csinálni
(csak, amíg ki nem lopják a chipeket a fejéből)
, vagy azért van, mert ő is érzi a zümmögést. És ha igen, ugyanazt a zümmögést érzi-e. Vagy ő mindig érez valamilyen zümmögést, mégiscsak egy robot. Elüt ez a zümmögés a többitől? De ha igen, akkor a Szövetség gépei miért nem érzik?
Padastra egy olyan fotonkarabéllyal hirdeti az igét, mintha nem talált volna kisebbet. A fegyver úgy harákol a kezében, mint egy hurutos varjú. Ilyet én még fegyvertől nem hallottam. Ilyen az, ha valaki Isten szolgálatába fogja?
Padastrán félreérthetetlen nyomait látom a zümmögésnek. A haja ezer irányba burjánzik, a szája nagy á-ra tátva, és csak markolja a karabélyt, és rángatja az elsütő billentyűt. A műlábán szó szerint lángol a nadrág, de nem törődik vele, csak szórja tovább a sugarakat. Annyira emlékeztet valakire.
A tarkómból hangos reccsenéssel szakad ki a külső szemem, és a pap felé rohan. Azt hiszem, egyenesen a szájába száguld, hogy a végén kirobbanjon a végbelén, de mielőtt elérné a kissé sárgás fogakkal keretezett nyílást, nullára fékez. Belebámul az arcba. És akkor megismerem.
Megint a Sunkán vagyok. Az elmegyógyban. Dr. Tomasson ott ül előttem a nagy cserpákjával, egy leharcolt gyerekszéken, és még olyan arcot is vág, mint aki egy kölyök meséjét akarja végighallgatni.
Mintha kívülről szemlélné az egészet, érti, doki? - kérdezem. Bólint. Mintha untatnám kicsit, de látom, hogy érti. Persze, hogy érti. Valahogy akkor, ott is ráérzek erre. Valahogy tudom, hogy tudja, hogy pontosan tudja, miről karattyolok neki. Olyan összefüggéstelenek néha a mondataim, hogy én magam sem érteném meg őket, ha nem ismerném a hátterüket.
Hallom, ahogy azt kiáltom: fasszopók, aztán terítem be őket a fézertűzzel.
De kicsodákat? A beegho-kat? Az antát? Nem látom őket. Csak a kések csilingelését hallom. De hisz én sosem jártam az anta egyetlen bolygóján sem. Vagy igen?
Kicsodák Jim és Mick és Roberto? Kik ezek az emberek, akikkel könyvet égetek?
Legfeljebb a nyelvük maradt meg, felfűzve valami tróger emberbél nyakláncára.
Az elmegyógyban lakó énem hangját hallom a fejemben. Dr. Tomasson csak bólogat. Nagyon megértő. Mintha megértené az őrületet. Vagy látna benne rendszert.
Mert talán úgy is van.
Újra érzem Padastra madarát a fejemben. Most tisztán látom, amit ő látott odabenn. Látom az anta barlangvárost. Olyan végeláthatatlan, amilyen valójában volt, mielőtt a Szövetség szétbombázta. Az a madár, a pap még jóval azelőtt járt a fejemben, mielőtt utolértem volna Balzacot a lejáratnál. Addig a percig fogalmam sem lehetett az anta földalatti életéről. Vagy tévedek?
A hatalmas madár rátelepszik a vállamra. Nem értem, hogy fér el rajta. A külső szemem körülötte kering, mint a bolygók a napjaik körül.
- De miért rakták a fejembe ezeket a dolgokat?
- Talán nem ők rakták oda.
- Akkor ki?
- Talán ott voltak. Talán valóban a te emlékeid.
- Akkor miért nem emlékszem rájuk?
- Mert megpróbálták kitörölni őket.
- Micsoda?
- A Sunka híres az agymosóiról, fiú. Ezúttal úgy látszik nem végeztek tökéletes munkát. Vagy túl korán pattantál meg.
- Sok kezelésen voltam.
- Akkor lehet, hogy a technológiájuk kevés ehhez. Talán annyira bevésődtek ezek az emlékek. Annyira erősen.
- Hogy nem felejthetem el őket?
- Hogy nem felejtheted.
A madár rekedt fejhangon válaszolgat, próbálja utánozni Padastra hangját, és elég jól megy neki. Emlékszem erre a beszélgetésünkre. De mi van, ha nem én nem felejthetem ezeket az emlékeket, hanem mások? Ha az ő örökre bevésődött emlékeik?
Dr. Tomasson megértően bólogat.
Amikor először találkoztunk, akkor is ugyanilyen megértő volt. Ugyanígy bólogatott.
A hordágyamat négyen cipelték. Olyan óvatosan haladtak velem a hófehér folyosókon, amennyire csak lehetséges.
Nem akarják, hogy különböző részeim lepotyogjanak a hordágyról.
Igen, emlékszem erre a gondolatomra. Még el is vigyorodtam. Nagyon fájt, de nem bírtam abbahagyni. Még akkor sem, amikor végre besenderítettek az utolsó ajtón, egyenesen Dr. Tomasson hófehérbe öltözött, maszkos alakja elé. Csak a szemét láttam, meg hogy az orránál perverzen kidudorodik a maszk, és hevesen bólogat miközben vizsgálja a szétszaggatott bélésemet. Ez még inkább vigyorgásra késztetett, amit nem is hagytam abba, csak, amikor kiütött az altató.
A doki végülis összefércelt. Nem engedett meghalni. Egy lombikban tértem magamhoz. Igen. Amikor először kinyitottam a szemem, azt hittem, egy koporsóban fekszem. Igaz, átlátszottak a falai, de arra gondoltam, biztos azért látok át rajtuk, mert szellem vagyok, ami épp elhagyni készül a testet. Vártam, hogy átszivárogjak a koporsóm falán, de ez sohasem következett be.
Nem tudom, mennyi ideig feküdhettem ott, nem tudom, mennyit aludtam, mennyit töltöttem kómában, mennyi ideig voltam ébren. Minden összefolyt. Az idő, a tér, az élet, a halál. Nem tudtam, épp melyikben járok és melyiken kerültem kívülre.
Amikor kiszedtek a lombikból megint Dr. Tomasson arcával találtam szemben magam. Rutinvizsgálatokat végzett el rajtam, és közben kérdezgetett. Hogy érzem magam? Mire emlékszem? Tudom-e, hol vagyok?
Mondtam, hogy emlékszem a Beegho-ra. A háborúra. Arra, hogy megsebesültem. Itt elmosolyodott.
Úgy is mondhatjuk. – pusmogta, és láttam, hogy jegyzetel a füzetébe szorgalmasan. Azt mondta, néáhny vizsgálatot még el kell végeznie, addig mindenképpen a kórházban kell maradnom, utána meglátjuk.
Kérdeztem, hogy mit jelentsen az, hogy meglátjuk, de csak annyit mondott, ne aggódjak. És én nem aggódtam.
Egész addig, amíg meg nem jelentek ezek a képek. Az idegen helyekről, az idegen emberekről, az idegen lényekről. Akkor már évek óta lehettem a kórházban. Észrevétlenül ugyan, de a fehér falas kórtermekből átkerültem a zöld csempés szobákba, a Nagy Felejtőbe. Tisztában voltam vele, hogy diliházba dugtak, bár ha megkérdeztek volna, biztos nem tudom felidézni a napot, amikor odakerültem. Tomasson abban az időben marokszám etette velem a bogyókat, azt mondta, így hatékonyabb lesz a kezelés.
A rutinvizsgálatok rég befejeződtek, még a fehér falak között, a testemet rendbe tették, mindenem működött, ahogy azelőtt, vagy kicsit jobban, a Felejtőben már a lelkemet ápolgatták. Most már azt kellett regenerálni. Legalábbis ott ezekkel a szavakkal jöttek.
A regeneráló kezelések alatt újabb és újabb lombikokba fektettek, rendszeresen elaltattak, csak aztán láttak neki a lelkem ápolgatásának. Mindig fejfájással ébredtem. Néha csak nyomott, mintha egy lexinkont egyensúlyoznék, de néha olyan érzésem volt, hogy satuba fogták, és a szorulás után is tekertek rajta még egyet-kettőt.
A Sunka híres az agymosóiról, fiú.
A magánbeszélgetéseinken sokat kellett beszélnem Dr. Tomasson-nak a Pályáról. Talán itt hibázott. Eszembe juttatta, hogy hol kéne lennem. Ha nem hozza fel, talán sosem szököm meg. De akkor, évekkel a Beegho balhé után megpendített bennem valamit, Tomasson és a képek, az idegen képek, és meg kellett pattannom.
És én megpattantam. Kiszabadultam egy olyan fejjel, amiben az utolsó valós emlékek, a Beegho háború képei keveredtek egy olyan konfliktus képeivel, amiről akkor még nem is tudtam. Ahogy nem tudtam arról sem, hogy az anta háború sebesültjeinek és veteránjainak is a Sunkán ápolják a lelkét.
Ugyanazokban a lombikokban ébredtek, ahol én szundiztam.
Ugyanazokkal a fejfájásokkal, amelyekkel én.
Úgy tűnik, Dr. Tomasson és szorgos munkásai kicsit megkavarták az agyunkban letelepedett szart. Biztos vagyok benne, hogy vissza akartak küldeni minket a Pályára. Igen. Csak nem akarták, hogy a rémtörténeteinkkel riogassuk az kopaszokat. Nem emlékszem ugyan rá, de le merem fogadni, hogy Balzac is ott feküdt valamelyik burokban, amikor nekem jóéjt kívántak. Aztán úgy tűnik valamit elnézhettek, mert egy idő után a Keleti Szartenger közepén találtuk magunkat. Ott lubickoltunk, és nyeltük a többiek cuccosát. Aztán a mások salakjából összeállt a fejemben Mick és Jim és Roberto, az én fölösöm meg valaki másban hívta életre a Beegho Tanács lemészároltatását.
Igen, azt hiszem így történt.
Ki akarták törölni az emlékeinket, de csak megtöbbszörözték őket. Mi pedig beleőrültünk. De vajon mindannyian? Az összes veterán megroggyant? Vagy akad, akin segítettek? És azok hol lehetnek most? A otthonaikban a családjukkal? Vagy a Pályán? Vagy halottak?
A piros-króm robot lába majdnem szétlapítja a fejem, ahogy szétrúgja a faldarabot, ami mögött fedezékbe húzódtam. Shatterhand rögtön megsorozza a szónikus karabélyával, Padastra is elborítja tűzzel, de tudom, hogy legfeljebb csak elvakíthatják. A robot kezében felugat a saját fegyvere. A hangja szinte összenyom, felordítok a fájdalomtól. Elkaszálja Shatterhand lábait, az arcra esik. Padastra tovább szórja a robotot, de félő, hogy ő sem sokáig kiabál már.
A piros-króm konzervdoboz a pap felé fordul, rólam megfeledkezik. Öreg hiba. Egy veterán vagyok. Aki megjárta a Beegho-t. És a Nagy Felejtőt. És lubickolt a Keleti Szartengerben.
Gyors vagyok. Kibiztosítok egy gránátot, és felugrok a robot bal vállára. Késztetést érzek, hogy fejbe térdeljem, de tudom, hogy csak a saját csiontjaimat törném finom porrá. Ehelyett átlendülök a jobb karjára, amelyikben az ágyúját tartja, és a gránátot a csőbe hajítom. Ekkor jut eszembe, hogy valószínűleg ezt nem élem túl. Nevetek. Leugrok a robot karjáról, a lábai előtt érek földet, átbújok a két nagy oszlop között, és bukfencezek, kúszok, mászok, minél messzebb a pléh huszártól. És csak nevetek. Tudom, hogy Padastra összecsinálta magát, de azt is tudom, hogy az öreg szemétláda akár a föld alá is beássa magát, és túléli, az istenverte, az átkozott, túléli, mert nem adja csak úgy.
A légnyomás méterekkel előrébb dob. Úgy feszülök, mint egy zászló. Egy röhögő zászló. Az olyan, mint a fingópárna. Csak más.
Bukfencezek néhányat, és máris egy újabb robot lábai előtt találom magam. Na vele már nem húzok ujjat. Azaz mégiscsak. Felmutatom neki a középső, a művészujjamat, majd hátatfordítok, és rohanok, ahogy a csövön kifér. Látom az előző pácienst. Vagy ami megmaradt belőle. Az önjáró felső teste eltűnt, csak a két kormos lába áll egy néhány méter sugarú, kiégett kör közepén.
Ahogy közeledek, Padastra kidugja a fejét egy képtelenül vékony fémlemez mögül. Semmi baja. Mire lábra tudná evickélni magát, már ott állok mellette, és rángatom fel, közben vigyorgok, mint a tejbe tök, az öreg meg visszavigyorog jobb híján.
A főnöködnek még várnia kell a nagy találkozásig – mondom, és rántom magam után. A templom salak és téglapor temetőjében fúrom előre magunkat. Először Shatterhand-et veszem észre. Puszta kézzel szállt szembe az egyik önjáróval, és kitépte az ágyút a kezéből. Aztán kap egy akkora maflást, hogy pont előttünk harap a földbe. Csak fejjel intek neki, hogy kövessen, ő meg engedelmeskedik. A nagy porban összefutunk a korábbi Szövetségesekkel és néhány megmaradt anta haverjukkal. Mind egyben vannak, bár Balzac húzza a lábát. A tankok ágyúzása szétfújja a port, és félresöpri a barikádokat. A templom mint olyan megszűnik létezni.
A vézna fickó karján a nőjével érkezik. Egyenest a robotok felé lépdel. A lány vagy halott vagy elájult, nem látom, hogy adna életjeleket, viszont könnyebb sérüléseket is csak a karján és az arcán látok. A fickó egy sugárpisztolyt tart a kezében. Hát nem egy nehéztüzérség. Mégis az az érzésem, hogy nekimenne a tankoknak is. Csak még világosabbá válnak a szándékai, amikor egyenesen átgyalogol közöttünk. Shatterhandre nézek, aki utánanyúl, és a grabancánál fogva, ölében a nőjével felemeli, és hozza utánunk. A faszi úgy kiabál, hogy az ágyúdörgésben is hallani. Biztos vagyok benne, hogy beleereszt néhányat Shatterhand-be, hogy az letegye.
Elérjük az alagutat, amin keresztül Balzac a városhoz vezetett. Sparrowfart kormosan érkezik, és neheztel, amiért csak úgy itt akartuk hagyni. Körülöttünk szétszakad a világ. A forróság szinte elviselhetetlen ezekbe a kürtőkben. Kisebb lángnyelvek csapnak ki a falakból, a földön heverő hullák némelyike egyik pillanatról a másikra lángra kap. Kegyetlen a páratartalom, a tüzek párologtatják a felszín alatt kígyózó folyót. Mind fulladozunk, senkinek nem megy úgy a futás, mint kellene. Padastra összeesik, csak akkor veszem észre, hogy a földön vonszolom magam után, amikor már elég messze keveredünk az ágyúzás zajától, és meghallom a káromkodását.
Egy robbanás mindannyiunkat ledönt a lábunkról. Végignézek a többieken. Balzac volt leghátul, az ő háta fogta fel az összes repeszt. Az arca végtelen fájdalomról és kétségbeesésről árulkodik. Mondom Shatterhandnak, hogy vezesse a csapatot, én hozom Balzacot.
Odarohanok, emelném fel, de lökdös elfelé magától. Kérdezem, hogy mi a baja, azt mondja, menjünk tovább, ő feltartja a Szövetségeseket. Mondom neki, hogy ez nem egy ócska sci-fi a huszonegyedik századból, mi nem díjazzuk, hanem kiröhögjük a hősöket. Azt mondja, kapjam be, sokkal keményebbtökű gyerekek golyóit is megszorongatta ő a Pillangó-dombon, keményebbtökű srácokat ríkatott ő meg a Ceekba háromszögnél.
Az első rohamosztagosok ekkor trappolnak be az alagútba. Egy pillanatra farkasszemet nézünk. Azon gondolkozom, miért nem varázsolta el őket is a barlangváros. Aztán az jut eszembe, hogy ők már csak az önjáró lövegek és a tankok által legyalult romhalmazt látták, amíg a város állt nem engedték le ide őket. A vezetőik is tudták, hogy nem láthatják, amit a veteránok agyából kibányásztak a Sunka lombikjaiban.
Tüzet nyitnak. Meg akarom ölni őket. A sugárfegyver után matatok, de Balzac hangja átsüvölt a lila ködön.
Menjenek! Kérem! Hadd csináljam ezt én! Csak még egyszer utoljára! Nem akarok egy vén szaros lenni! Hadd ne haljak meg vén szarosként!
Nem értem, de a szemében magamat látom. Belülről ütöm a retinát, mint a fickó, aki a börtönének rácsait rázza. Már értjük egymást. A földön fektében a karabélyát kibiztosító ember mellé teszem a sugárvetőmet, és rohanok végig az alagúton a többiek után.
Gyorsan beérem őket. Jamkaak mellett futok. Azt kérdezi Balzac meghalt-e. Mondom, hogy nem. Fordulna, hogy visszamegy érte, de megfogom a karját. Ha visszamegyünk, megszorongatja a golyóinkat, mintha a Pillangó-dombon volnánk - mondom. Jamkaak fut tovább.
A hátunk mögül sugárvetők vinnyogása és fotonkarabélyok döngése hallatszik.
A feljárat létrafokait kettesével-hármasával szedem. Puszta földre bukkanok ki. Mindent kiégettek a bombák, de a tűz már csak nyomokban pislákol itt-ott, leginkább csak egy elszenesedett földdarab a mező, ahol a sziklával álcázott lejárat rejtőzött. Az erdő is eltűnt, nincsenek fák, sem aljnövényzet, egy-két kóróvá égett és fonnyadt egyszervolt őscédrus nyújtózik az ég felé.
És azt is látom, hogy nem vagyunk egyedül.
Egy híradó bárka landolt nem messze a lejárattól. Tévések sürgölődtek körülötte, amíg elő nem bukkantunk a föld alól. Most mind minket bámulnak. Aztán az egyikük a gatyája korcában kezd matatni. Egy másik az öltönye belső zsebe felé nyúlkál. Nem lepődök meg. Az anta harcosok is itt vannak velünk, nem csoda, ha berosálnak. Már lépnék előre, hogy tisztázzam a dolgot, amikor a harmadik egy bazi nagy puskát a képembe tolés megszólal, egyenesen Shatterhand-nek intézi a kérdést:
Mégiscsak sikerült lekapcsolnod a célpontot?
Tomasson fejvadászai, villan át az agyamon. Már mindhárman fegyvert szegeznek rám. A többiekkel nem foglalkoznak. A sugárvetőmet keresem, de eszembe jut, hogy Balzac-nak hagytam. A következő pillanatban Shatterhand szónikus puskája elsikoltja magát. A három fejvadász kiégett aggyal összerogy. Shatterhandre nézek.
Sietnünk kellene – mondja. Bólintok, és betereljük a kis csapatot a híradó hajóba.
Shatterhand nem akar a vezérlőpultba ülni. Még túl élénken emlékszik a Fray-re. Tudja, ha megismétlődik a malőr, ő ugyanúgy megússza, nekünk viszont kampó. Sparrowfart azt mondja, tudja kezelni a bárkát, az őrmester felajánlja, hogy segít neki. Lassan emelkedünk fel a kiégett pusztáról. Még látom, ahogy a gyalogos lövészek kirajzanak a barlang aknájából, azután Sparrowfart odalép a gépnek, és elhagyjuk a bolygó légterét.
Mi mind. Leeskaa és Zam, Keehan, Jamkaak, Sparrowfart, Shatterhand, Padastra, a néhány szerencsétlen anta fickó és én, mi mindannyian úgy fogunk emlékezni az Anta Auriga negyedik holdjára, mint felperzselt földekre. Mint kiégett pusztákra. Ahol a bolygóból kiölték az álmot. A tartalmát. A lényegét. Ahol kasztráltak egy világot. És elmosták egy újabb reményünket a megváltásra.
De vajon a regeneráló kezelések és a lelkek ápolgatása után hány veterán fogja álmaiban ilyen kiégett pusztaságokon találni magát? Hányan azok közül, akik a Nagy Felejtő vendégszeretetét élvezik? Hányan azok közül, akik majd csak évek múlva teszik tiszteletüket a Nagy Felejtőnél? Hányan közülük, akik sosem jártak itt? Hányuk gyermekei?
Nem tudom. Csak egy érzés játszik bennem. Az anta barlangvárosban érzékelt zümmögéshez hasonló. Itt babrál a halántékomon. És folyamatosan azt sugdossa, hogy a világunk, a Szövetség, ahogy eddig ismertük, az anta világához hasonlóan szétesik.
2006-10-22
2007-12-29
1 megjegyzés so far
Leave a comment
Mondd el a véleményedet!
A sorok és a bekezdések tördelése automatikus, az email cím soha nem jelenik meg, engedélyezett HTML kódok:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>
Nagyon pöpec, de mikor lesz második szezon, tully?
Vélemény > Korts 04.28.08 @ 2:52 pm