A katona, Padastra, Sparrowfart, Zam és Leeskaa megkövülten nézték az anta barlangvárost. Shatterhand a háttérben állt, ő volt a legmagasabb, neki nem kellett tolakodni,hogy mindent jól lásson.
- Senki nem mondta nekem, hogy ez ilyen gyönyörű – mondta a katona.
- Akkor kellett volna látnia, barátom, amikor még nem lángolt – válaszolta Balzac.
- A Keresztelő János idejétől fogva pedig mind mostanig erőszakoskodnak a mennyek országáért, és az erőszakoskodók ragadják el azt – mondta elmerengve Padastra.
Shatterhand értetlenül nézte az organikusokat.
- Lemaradtam valamiről? – kérdezte.
Senki nem válaszolt, hanem lezúdultak a dombról, Balzac után.
A pieni önjáró lövegek gránátjai szétszaggatták körülöttük a teret, elfújták az ódon szobrokat, kiontották a méltóságteljes épületek belét.
Balzac céltudatosan törte magának az utat a menekülők tömegében, a többiek pedig követték. Túl sok volt a halott. A kis csapat tagjai folyamatosan csúszkáltak a holttesteken. Mire elkeveredtek egy félig szétbombázott, templomra emlékeztető épület bejáratához, mindannyiukat beborította a vérmocsok.
Balzac benyitott. A templom belseje szűkösebb volt annál, mint amekkorának kívülről látszott. A katona tudta, hogy a vastag falak miatt van így. Csak másfél emelet maradt a valamikori tornyos épületből. A földszinten elszórva anta holttestek feküdtek. A félemelet galériáján egy álványos ismétlő lézerágyú vinnyogott. A pieni lövegek úgy sorozták a templom falát, hogy a vakolat folyamatosan záporozott az ágyút kezelő kis fekete alakokra.
De ők legalább fedezékben voltak, ami nem volt elmondható az első emeleten, mostanra a legfelső emeleten felállított brutális gépágyú kezelő személyzetéről. Ők, mondhatni hajadonfőtt harcoltak. A szabad ég alatt. Se tető fölöttük, se falak körülöttük. Kiállítva egy dobogóra, hogy könnyebb célpontot nyújtsanak.
Balzac nekiiramodott a csigalépcsőn, ami az emeletre vezetett. A katona utána. A többiek egymásra néztek.
- Ha ez kitudódik, a katonáink egymásnak ugranak – vonta le a következtetést Anara.
- Akkor is tudniuk kell – mondta Seeka.
- Ciaka admirális határozott utasítása ellenére?
- Tudniuk kell!
- Elveszítjük a bolygót.
- A Calliope-n embereket börtönöznek be.
- Megölték a Beegho barek-ját.
- Ezt egy beegho állítja.
- És mit akar csinálni, százados?
- El kell mondanunk a katonáknak. A legtöbbjük családja a Calliope-n él. Csak napok, talán órák kérdése, amíg a beegho szélsőségesek vérengzésbe kezdenek. Haza kell menniük!
- Ha kivonulunk az Aurigáról, veszítünk.
- Ha itt maradunk, és harcolunk, mire hazaérünk, az otthonaink fognak lángolni, és újabb háborúba csöppenünk.
- És az itteni beegho-kkal mi lesz?
- Ők itt maradnak.
- Ez nem hangzik igazán tisztességesen, százados. Csak úgy elsunnyogna?
- Meg kell védeni a családjainkat! – mondta Seeka, és távozott a Darok vezérlőjéből.
Ciaka Koken népes testőrsége kört alkotott az admirális és a fogoly körül. A Calliope promenádja üres volt, a galériákat, a főteret, az üzleteket és a folyosókat nyakig felfegyverzett beegho gárdisták biztosították.
- Merre találom az intendánst? – kérdezte Ciaka.
Marco, a fej nélküli holopancser felhúzta a vállait, és kérdően széttárta a karjait.
- Most nem érti a kérdést, vagy nem tudja hol van?
Marco nemet integetett a kezeivel.
Az egyik beegho csőre töltötte a fegyverét. Ciaka mutatóujja figyelmeztetőleg emelkedett a levegőbe, mire a katona visszabiztosított.
- Én valójában kedvelem Önt, Marco – mondta az admirális.
- Kedvelem, mert miközben annyira hasonlít az emberekre, mégsem teljesen az. Úgy értem, a legrondább és legjellemzőbb testrészüket, az arcukat nem örökölte. Tudja azt is, hogy miért?
Marco ismét felhúzta a vállait.
- Azért, mert Celia Pian, aki alkotta Önt, nem akarta, hogy arca legyen. Nem akarta, hogy annyira hasonlítson az emberekre. Elmondom azt is, miért? Mert legbelül ő is beegho. Talán nem csak képmutatás, és tényleg szereti a földi konyhák ízeit. Talán tényleg lát valamit a földiek művészetében. Talán tényleg azt akarta, hogy egy ember legyen a legintimebb társa életének a legnehezebb időszakában. Amikor el kell vezetnie egy űrállomást. Az űrállomást. A legfontosabbat a Beegho és a Föld, a két bolygó, a két birodalom történelmében.
Szünetet tartott.
- Mégsem tudta rászánni magát, hogy az emberi arcot nézze napról napra. Mert benne is ott van az a valami, ami a beegho-kra annyira jellemző. A beegho csak a beegho-nak barátja. Nem tehetünk róla. Gének. És ezek a gének Celia-ban is ott vannak. Még nincs veszve minden. Akkor sincs, ha ő rejtette a bombát a kiskölyökbe. Mert még mindig beegho. Mi nem felejtjük el a mieinket.
Megint szünetet tartott. Marco zavartan fészkelődött.
- Tény, hogy az intendáns hirtelen távozott a vezérlőteremből, mintha csak ő időzítette volna a bombát. Mintha tudta volna, mi következik. Ez másokban gyanút kelthet. Én azonban azt mondom, hogy lehet a véletlenek szerencsétlen összjátéka is. Én hajlandó vagyok meghallgatni az intendánst. És hajlandó vagyok segíteni neki, amennyiben bebizonyosodik, hogy ártatlan. Én hiszem, hogy kiderül: emberek okozták a barek halálát, és Celia-t felmenthetjük. De hogy segíthessek neki, meg kell találnunk. Hogy megtaláljuk, az Ön segítségére van szükségünk, Marco. Szükségünk van Önre. Celia-nak van szüksége Önre. Ne hagyja cserben… Kérem.
Marco tudta, ha Celia itt lenne, most jól fenéken billentené, és teljes joggal, hiszen ő pancserkodta el a dolgot. A Celia által beépített alprogram jól működött, és Marco tartotta is magát a megbeszéltekhez, gyakran változtatta a helyét, hol itt, hol ott tűnt fel az állomáson. Aztán egyszercsak Ciaka Koken és a testőrsége előtt materializálódott, akik rögtön valamiféle gátlómezőt vontak köré. Onnantól nem menekülhetett. Valószínűleg régóta követték a holografikus nyomait.
- Lépjünk meg innen, bébi – kiáltotta Leeskaa Zam felé. A fiú odaforult, de nem tudott válaszolni, mert néhány becsapódó, nagykaliberű lövedék porfelhőbe borította az arcát.
- Ugyan hova mennétek, bébi? – kérdezte Padastra, aki egy akkora lézerkarabélyt ölelgetett, ami Shatterhand-nek is jól állt volna.
- Maga engem ne bébizzen! – mondta Leeskaa, és kidobott egy gránátot a legyalult fedezéke mögül.
Shatterhand ebben a pillanatban kapott be egy újabb találatot, ami lesodorta az emeletről, és nagyot nyekkent a templom földszintjének közepén. Már harmadszor. A franc, dünnyögte, majd feltápászkodott, és ismét megmászta a csigalépcsőt. Már ami megmaradt belőle.
Akkorra a templom körül már csak üszkös romok leskelődtek a földből. Minden lángolt, a hőség az elviselhetetlenségig emelkedett. A katona és Sparrowfart a gépágyú mellől kihullott anta harcosok helyét foglalták el, onnan szórták a pieni lövegeket.
Keehan őrmester, Balzac és Jamkaak az állványos lézerfegyvert kezelték, ami a lövegek ellen kevésnek bizonyult, de a szállingózó gyalogságot azért le lehetett vele faragni.
A katona tudta, hogy a helyzet kilátástalan. Tudta, ha a tankok elérnek idáig, ha valahogy lejutnak a kürtőn, mindennek vége. Csak nem érdekelte.
A pálya.
Már majdnem elfelejtettem, milyen hangos. A sok-sok szólam egymás alatt. Igen, azt hiszem, ez az, amit újra és újra hallani akar, aki egyszer hallotta. A bombák, a gránátok, a kézifegyverek zaja. Ahogy spontán egymásra pakolódnak. Igen. Ilyet nem hallasz máshol. Ilyet nem komponálnak sehol. Csak itt. Csak a pályán.
A külső szemem a fejem fölé emelkedik. Látja az irányzékot, de ez nem köti le a figyelmét, a piros-króm robotokat szemléli, a csillogó páncéljukat, a fegyvereiket. Mint egy űrközi teniszlabda röppen át a téren, lehagyja a lövedékeket, a lézernyalábokat, és nullára fékez az egyik robot feje előtt. Körbe röpködi, vizsgálgatja, az embert keresi benne, de nem látja, nem találja, nem érti. Elbődül mellette a robot kézben hordozott ágyúja, a külső szemem ellöki a légnyomás, és egy másik robot mellvértjének csapódik, egy pillanatra megzavarodik, forog, pörög, tájékozódik, a szétlőtt templom felé fordul, és meglát engem. Mellettem a gépágyú úgy ordibál, mint a megvert, megalázott alsó tagozatos, a külső szemem látja a lövedékeket, ahogy a pieni masina mellkasa felé hasítanak, és az utolsó pillanatban elröppen az útjukból, látja, ahogy kicsipkézik a robot felsőtestét, látja, ahogy felborul, aztán látja, ahogy újra a fegyveréért nyúl, próbál felállni, de egy újabb sorozat kikaszálja alóla a lábait, újra leroskad, majd újra magához veszi az ágyút, és úgy, fekve tüzel tovább. A külső szemem figyeli egy darabig, azután a többi önjáró felé fordul. Látja, hogy túl sokan vannak. Visszasuhan a templom első emeletére, megkerüli a fejemet, és hangos reccsenéssel befúrja magát a tarkómba.
Seeka tudta, hogy nem sétálhat el csak úgy. Attól a pillanattól, hogy kilépett a vezérlőből, tudta, hogy előbb-utóbb valaki megállítja a folyosón. Nem csalódott.
Két szürke ruhás tiszt lépett elé. Emberek. Nem fogtak rá fegyvert, de mindkettőnek hangsúlyosan fityegett az övén a sugárvető.
- Siet valahová, százados? – kérdezte az idősebbik.
- Talán tiszteleghetne, hadnagy – mondta Seeka.
- Bocsásson meg, igaza van. Első a protokoll – mondta az idősebb szürkeruhás, és tisztelgett. A fiatalabb elnyomott egy a szája szélén éledező mosolyt. Közben Seeka háta mögött újabb két szürke ruhás földi tiszt jelent meg. Ők is tisztelegtek, a százados biccentéssel vette tudomásul a köszöntésüket.
- Miben lehetek a segítségükre? – kérdezte Seeka a hadnagytól.
- Sem a Beegho, sem a Föld nem profitál abból, ha most hagyjuk kicsúszni a kezünk közül az Aurigát. Ezzel, gondolom, tisztában van.
- Nézzék, uraim, ebben a korban már kicsit türelmetlenül viselem, ha kioktatnak. Ha valami konkrét közölnivalójuk van, közöljék, aztán járja mindenki tovább a maga útját!
- Látja, százados, ezzel nagyon a közepébe talált! Mi is ennyit szeretnénk. Ha mindenki a maga útját járná.
- És mi a maguk útja?
- Mi a bolygóra lépünk, miután a felszíni csapatok letörték az ellenállást, és kitűzzük a Szövetség zászlaját.
- Helyre kis szövetség lesz az akkorra.
- Miért mondja ezt, százados?
- Kétségtelenül tisztában vannak azzal, hogy a Calliope-n bármelyik percben kitörhet a polgárháború. Akkor nem értem, minek ez a színjáték. Önök nem féltik a családjukat?
- Mi megbízunk a Calliope rendfenntartó erőiben – mondta a hadnagy, és elmosolyodott. – Csak viccelek. A családjaink természetesen nem a határvidéken vannak elszállásolva.
- Persze, miért gondoltam, hogy az elhárítás a pórnéppel keveredik?
- Milyen igaza van újfent!
- És a katonák iránt sem éreznek semmit? A bajtársaik iránt? Akik ebben a pillanatban megöletik magukat? Nem érdemelnének annyit, hogy legalább a családjukról gondoskodhassanak?
- És most mit akar csinálni? Kihirdeti a hídról, hogy minden ember szedje a pakkját, és induljon haza? Hagyják hátra a felszerelést, a győzelmet, a zsákmányt, és viszlát? Maga szerint a beegho-k mit szólnának ehhez? Vagy ahhoz, hogy emberek megölték a legmagasabb vallási vezetőjüket? Odalenn leginkább elítéltek öletik meg magukat. Ha van is családjuk, úgysem tudnak, vagy úgysem akarnak tudni egymásról. A zsákmányért vannak itt. Vagy az amnesztiáért. Inkább a zsákmányért. Ha elengednénk őket a Calliope-ra, az Auriga helyett azt fosztanák ki.
- A tisztjeink nem elítéltek.
- A tisztjeinknek tisztában kell lenniük azzal, hogy mit vállaltak.
- Ezt magamra is vehetném.
- Akár.
Seeka végigmérte a szürkeruhásokat. Mindegyikük arcán perverz mosoly bújkált.
- Hogy jellemzik az elhárítás kiskönyvében a hozzám hasonló viselkedésű egyéneket? –kérdezte aztán.
- Áruló – mondta a hadnagy.
- És mit ír a kisokos? Mi a teendő?
- Azt akarja hallani, hogy megöljük, de ki kell ábrándítanom. A Szövetség és az elhárítás sokkal demokratikusabb annál, mint amilyennek ismerik. Civilek, vagy katonák, mindegy. Nem egy csapat náci vagyunk. Igen, a problémákat megoldjuk, de a legritkább esetben akasztunk fel valakit a saját nadrágszíjjára.
- Szóval mi lesz az én utam? – kérdezte Seeka, és semmivel sem bízott jobban a szürkeruhásokban, mint amennyire egy pacifistában bízott volna, aki a fogai helyett pengéket hord az állkapcsában.
Celia Pian biztonságos távolságból szkennelte az állomást. Marco holonyomait kereste. Már beüzemelte az aprócska, szakadt, de annál felszereltebb bárka teleportrendszerét. Ha sikerül bemérnie a holopancser jeleit, egyszerűen csak letölti az adatait a hajó számítógépére, majd a holovetítővel megjeleníti. Tudta, hogy a holofedélzeten fogják először keresni, és ha őt nem találják, beérik Marco-val, szóval ellátta egy alprogrammal, amely lehetővé tette, hogy a Calliope bármely részén megjelenjen, ahol van bármilyen csekély holografikus tevékenység. Ha akarta, elbújhatott a paquin pub holoreklámjának söröshordói közé. Ezen Celia el is mosolyodott, de ahogy teltek a percek, és a szkenner csak a negatív jelzést adta, lassan eltűnt a jókedv az arcáról.
Ha másfél perccel előbb kezdi szkennelni az állomást, még megtalálja a holopancsere nyomait. Marco ugyanis épp akkor húzott be az egyik gárdistának, és lendült Ciaka Koken felé. Két testőr ugrott az admirális elé, de a kidolgozott felsőtestnek nem lehettek ellenfelek, Marco szétszórta őket. Ciaka rezzenéstelen arccal nyomta meg bomlasztófegyvere kioldógombját, Marco pedig szertefoszlott a levegőben, mint egy rovarfelhő.
A szövetséges erők tankjaikat nagy szakítószilárdságú huzalokkal teherszállító és csapatszállító hajókhoz kötötték, azok ereszkedtek lassan, úgy engedték mind lejjebb a kürtőbe a harcjárműveket. A folyamat mintha lassított felvételen zajlott volna. A körültekintően megszerkesztett haditervet nem zavarta meg a barlangból felszivárgó ostromzaj. Mindenki tudta és tette a dolgát. Mint egy jól megolajozott gép fogaskerekei.
Hirtelen az egyik tank, közel a kürtő végéhez megcsúszott, a kötelek elszakadtak, és a harcjármű a barlangváros egyik épületébe csapódott, ami rögtön rászakadt. Rögtön utána egy másik tank is túlságosan megszaladt, de itt tartottak a huzalok, ez magával rántotta a csapatszállítót is, ami eresztette lefelé. A gép lángolva rombolt végig a kürtőn, magával sodort néhány tankot, majd a saját harckocsijának a tetején megállapodott. A következő robbanás megszabadította a bennrekedteket a szenvedéseiktől.
A detonáció bevilágította a rommá lőtt templomot is, amit a katona és az űrközi menekültek védtek, az anta és a Szövetség árulóinak az oldalán.
A kis fekete harcosok izgatottnak látszottak, de a katona tudta, hogy ezzel nem oldódtak meg a problémák. Az, hogy az ellenséget kisebb balesetek érik, nem nyeri meg nekik a csatát. Máris érkeztek az újabb tankok a kürtő aljára. Sértetlenül, nyakig ágyúkkal, tökig páncélban. A katona tudta: ahhoz, hogy megússzák ezt a balhét, legalábbis arra lett volna szükség, hogy a Szövetség emberei egymás ellen forduljanak. Erre pedig mennyi volt az esély? A katona felnevetett, és újabb sorozatot küldött az egyik önjáró tetejébe.
Seeka százados kompja fénysebességre kapcsolt, és eltűnt a Darok radarjáról. Ha siet, még a cirkusz kitörése előtt eléri a Calliope-t. Talán jobb is így. Talán így csendben meg tud lépni a családjával. Most talán még elosonhat a beegho ellenőrzés mellett. Talán. Az elhárítótiszt azt ígérte.
Nincsenek megjegyzések so far
Leave a comment
Mondd el a véleményedet!
A sorok és a bekezdések tördelése automatikus, az email cím soha nem jelenik meg, engedélyezett HTML kódok:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>