Padastra madara még mindig itt van a fejemben. Próbálok nem rá figyelni, de nem bírok vele. Túl erős a jelenléte. Az öreg nem igazán beszédes a kis közös élményünk óta. Először a Beegho-t látta az emlékeimben, és engem, ahogy más katonákkal bakancsokat válogatunk. Aztán szembetalálkozott a külső szememmel. Erre én is emlékszem. Egymásba csúsztak a látomásaink, hát nem volt fájdalommentes tapasztalás. A loboncos néhány percre ki is ütötte magát, én meg fel sem ébredtem a transzból. Ha a marha nem tér magához, én is a saját fejemben ragadok. Végül aztán csak feleszmélt, és néhány gyomrossal engem is felébresztett. Azt mondja, óvatos volt, vigyázott, hogy ne okozzon maradandó károsodásokat, de én nem bízom a szemétládában. Mindegy, csak annyit mondtam neki, hogy ez nem tűnik túl tudományos módszernek, amire azt felelte, hogy nem is tudományos, hanem néphagyomány. Gondoltam, nem folyok bele jobban, mert a végén megütöm. Arra meg végképp semmi szükség, hogy megsértődjön, és itt hagyjon minket, hisz ő az egyetlen, aki képes belenézni a fejembe, képes kideríteni, mi történik velem, képes kideríteni, miért látom a képeket, amiket látok.
A többiek időközben nekiláttak, hogy összeeszkábáljanak egy vityillót. Szánalmas. Shatterhand a programjaiban eldugott építőprogramok között kutat tervek után, a két kalóz és Padastra, aki időközben új lábat csinált magának, a fizikai részét oldja meg, összehordanak minden szemetet, ami a kezük ügyébe akad, majd ház alakúra próbálják gyúrni.
A fiatal kölyök a földön fekszik, és kifejezéstelen arccal bámulja a többi igyekezetét. Esküdni mernék, hogy a kölyök zsugorodik. Mintha fél méterrel alacsonyabb lenne, mint amikor először láttam. A bolygó tenné? Ő az egyik, akit nem mernek cipelni, és aki miatt a kalyiba épül. A másik én vagyok.
A beegho nőt nem látom, talán vécéznie kellett. A beegho női nemi szerven tűnődök, amikor elkap egy újabb roham.
A külső szemem olyan gyorsan száguld, hogy bekönnyezik a súrlódástól. Barlangba ereszkedik, vagy inkább zuhan, a barlang merőlegesen nyílik, talán egyenesen a bolygó magjáig, bármelyik bolygó legyen is, a külső szemem saját fénye világítja meg a falakat, mind-mind tele falfestményekkel, a festmények fekete, apró pálcikaembereket ábrázolnak, apró pálcikaembereket, mint amilyenekké Lindsay szokta átalakítani a hangjegyeket az énekfüzetében, drága kicsi lányom.
Nem, nekem nincsen lányom.
A külső szemem süvít, mint egy zuhanó lift, aztán hirtelen berántják a féket, de csak egy pillanatra áll meg, azután már a barlang járataiban száguld, és szembetalálja magát az apró, fekete pálcikaemberekkel, vagy százan lehetnek, tényleg véznák, a külső szemem nem tudja eldönteni, hogy a fülük szegeződik-e az égnek vagy a szarvaik, a bőrük csillog, mint valami nagyon finom pikkely, olyan mély a csillogásuk, olyan mély fekete, érzem, hogy felfordul a gyomrom, de a külső szemem nem tud hányni, elrohan mellettük, végigpattog a barlang járatok falán, mint valami forró, lüktető labda, de már nem talál olyan helyet, ahol ne botlana bele az ördögökbe, bámulják a nagy gülüszemeikkel, és nagyon lassan közelednek hozzá, de egyiknek sem engedi, hogy megérintse, csak pánikot érzek, a külső szemem őrültként menekül a folyosókon, aztán a következő sarkon beleütközik az éppen beforduló madárba, és elmerül annak szemeiben.
Padastra tudta, hogy nem az Isten játszik a katona fejével, de habozott, hogy bármit elmondjon neki, abból, amit odabenn látott. Túl szép. Nem isteni, mégis túl szép. Akkor csak sátáni lehet, nem?
Jamkaak azt javasolta, hogy kaszálják le a jövevényeket és az anta harcosok hajlottak volna a dologra, de Balzac és Keehan őrmester nem engedték, hogy tüzet nyissanak.
- Emberek, mint mi – mutatott magára a sötétbőrű nő.
Az anta harcosok a nőre néztek, azután néhányan megvizsgálták saját fekete bőrüket, majd a jövevényeket szemrevételezték, de nem úgy tűnt, hogy Keehan meggyőzte őket. Akkor Balzac azt mondta:
- Nézzétek, az a nő! Pont olyan, mint ez a nagydarab marha! – és Jamkaakra mutatott.
- Vigyázz a nyelvedre, giliszta – mondta a beegho.
Az egyik anta bólogatni kezdett, miközben tekintetét oda-vissza hordozta Jamkaak és Leeskaa között. Balzac tisztában volt vele, hogy az apró harcosok úgy tekintenek a beegho elítéltre, mint valami istenkére, vagy legalább hősre, leginkább termetükből kifolyólag. Talán még sosem láttak akkora teremtményt, mint Jamkaak, aki a beegho-k között is nagydarabnak számított.
Az anták leeresztették a fegyvereiket, és kigúvadt szemeikkel figyelték tovább a szénné égett tisztáson tobzódó társaságot.
- Nyújtóztassuk ki őket! Minek kockáztatni? – suttogta türelmetlenül a kékbőrű.
- Megölnéd a lányt is? – kérdezte Keehan.
- Meg én – mondta Jamkaak. – Az, hogy beegho csak annyit jelent, hogy a bőre olyan kék, mint az enyém, de tudjuk, hogy odafent, a csillaghajók tele vannak ugyanilyen kékbőrűekkel, akik meg akarnak ölni.
- Mert nem ismerik az igazságot – szólt közbe Balzac.
- Nem is sokat kérdezősködnek utána – mondta Keehan. – Bármelyik pillanatban megkezdődhet az újabb támadás.
- Elég, ha az égbolt tele van ellenségekkel, nem kellene a felszínen is megtűrni őket – mondta Jamkaak. – Ha nem bírja a gyomrotok, forduljatok el, majd én elintézem. Gyors leszek, semmit sem fognak érezni.
Azzal a vállához emelte a fotonpuskát. Az egyik fekete harcos a csőre tette a kezét. Jamkaak felé fordult.
- Miattatok csinálom, haver.
Az anta halk sípoló hangot hallatott, szarv szerű fülei kissé hátrakonyultak és szemei még jobban kidülledtek.
- Jól van, te vagy a főnök – mondta Jamkaak, és leeresztette a fegyvert.
Az anta bólintott, majd újra a jövevények felé fordította a figyelmét.
Padastra megkérte a katonát, hogy segítsen neki feltekerni a több méter hosszúra megfont liánkötelet. Ahogy félrevonultak, a katonához fordult.
- Gondolom, tudod, hogy figyelnek.
- Ők azok?
- Bizony. A kis barátaid a látomásokból.
- Az anta.
- Nem tudom, hányan lehetnek, de ahogy észrevettem, még nem kerítettek be minket.
- Nem, északra bújkálnak, a kék virágú bokrok mögött. Ha meg akartak volna ölni, már halottak lennénk.
- A halottnál is halottabbak.
- Vajon mire várnak?
- Nem tudom. Talán az éjszakára.
- Talán csak azon gondolkoznak, hogyan vegyék fel a kapcsolatot. Nem hiszem, hogy beszélik a nyelvünket.
- Ne szóljunk a többieknek?
- Bepánikolnak, abból meg semmi jó nem sül ki.
- Mi legyen az antával? Menjünk oda hozzájuk? Nehogy megijesszük őket!
- Ezeket? Ledarálták az egész flottánkat.
- Szóval?
- Egy próbát megér. Mi bajunk lehet?
- Legfeljebb megint kitépik a lábamat.
Padastra megkocogtatta a vadonatúj műlábat, amit a Liu oldallemezének egy darabjából fabrikált. A páncél élesen kongott, a pap pedig a katonára kacsintott.
Shatterhand egy sziklán üldögélt, és az elszenesedett szélű kártyákkal sinclairező kalózokat nézte, ahogy válogatott káromkodások kíséretében dobálják egymásra a lapokat. Hidegvért mutatott kifelé, de ujját rászorította megbízható szónikus karabélya elsütő billentyűjére. Érzékelői régen jelezték az antát. Ha akarta volna, az egész búvóhelyüket kiröpíti az űrbe, de az anta biológiai adatai mellett emberi és beegho életjeleket is vett.
Sparrowfart és Samal hangoskodása alatt, mint egy másik hullámsávon halk instrukciók hangzottak el, az öreg apró disznószemei folyamatosan pásztázták a bokrost, amit a combján nyugvó sugárvetővel rég célba vett, a kapitány pedig csak fülelt, nem figyelt a játékra, nem figyelt arra, mit beszél, csak hallgatózott, és ügyelt arra, hogy fegyverei mindig karnyújtásnyi távolságon belül legyenek.
Zam csak távolról érezte a nőt. Leeskaa nyögései ezúttal nem töltötték el úgy, mint máskor.
Coima Kerok a kis Eddie hasát csiklandozta, és felszabadultnak tűnt, olyan felszabadultnak, mint még soha, amióta a Calliope-ra érkezett. Tényleg használ a terápia, gondolta Ciaka Koken, majd tovább figyelte a Calliope promenádját az egyik képernyőn. A sétány telítve volt mindenféle lényekkel. A kvadráns messzi részeiből is érkeztek, hogy képbe kerüljenek azzal, mi is zajlik az anta űrben. A hírek gyorsan terjedtek, mindenki tudta, hogy újabb támadás készül, mindenki hallott a legutolsó közvetítésről, és mindenki tudta, hogy a Calliope-ra fognak befutni a legjobb minőségű adások.
Tévézni jöttek, gondolta Ciaka.
Celia Pian a holofedélzeten tartózkodott, de nem futatott semmilyen programot. Egy széken ült a tágas szoba méretű helyiség közepén, és gondolkozott.
Az ember azt hinné, hogy egy holofedélzet sokkal nagyobb ennél. Persze, hogy nagyobb! Amiben elfér a Beegho, az nem lehet ilyen kicsi. Amiben elfér a Beegho és az ikernapjai, az nem ekkora, az sokkal nagyobb! Legalábbis ezt gondolná az ember. A holodekk mégse volt soha nagyobb. Csak ekkora. Csak ez a közepes nappali. A kivetítők teszik bele a dimenziót, a sugárzók a hangokat, a szagokat, a szelet, a meleget, a hideget. Megmászhatod a Beegho vulkánjait, végighúzhatod a trojkádat a Cokkon bűzös sztyeppéin, kilométereken át, a látóhatáron túl, mégis végig itt vagy, ebben a teremben. A teremben, amiben minden elfér.
Ahogy az a rengeteg szomorúság elfér Celia-ban. Tudta, hogy nemsokára el kell hagynia a Calliope-t, és fájtak a búcsúszavak, amelyek eszébe jutottak, és amelyeket valószínűleg soha sem fog kimondani, hiszen nincs kinek elmondania őket, az állomáson egyedül maradt, vagy talán mindig egyedül volt, nincs kitől elbúcsúznia, az állomásnak nincsenek fülei, nem hall hangokat.
Celia maga elé meredt, és néhány pillanatig hallgatta a saját légzését, majd megnyomott egy zöld gombot a kezében szorongatott távvezérlőn, és halk zümmögés mellett megrázkódott a tér, majd néhány vibrálás után összeállt előtte Marco képe. Az izmos felsőtest meghajtotta magát úrnője előtt.
- Hogy s mint? – kérdezte Celia, mire Marco félszegen felhúzta a vállát, és széttárta a karjait. – Nyugodj meg, ez nem beugratós kérdés.
Marco legyező mozdulatokat tett saját maga felé, mintha azt akarná mondani: tyű, ezt megúsztam. Celia egy darabig megint nem szólt, Marco pedig úgy forgolódott a holoszobában, mintha keresne valamit, talán feltűnt neki a fedélzet ridegsége, Celia még sosem hívta elő, amikor így le volt csupaszítva a hely, még sosem szakította át őt a saját világába, ahol a holovilág csak svindli. Celia észrevette a holopancser zavarát.
- Látod? Ilyen igaziból. Szánalmas, nemigaz?
Marco egész testével a nő felé fordult.
- Talán nem is tudod, mennyire szerencsés vagy – mondta Celia, mire Marco magára mutatott.
- Igen, te. Te nem születtél Cakoi Pian gyermekének.
Rövid csend következett.
- Ha az apámról beszélnek, csak annyit hallasz: remek államférfi volt, és tudod mit? Valóban az volt – mondta Celia Marconak, aki keresztbefont karokkal hallgatta. – Remek államférfi, nagyszerű politikus, fenomenális hadvezér. Igen. Minden gondolata, minden cselekedete, minden szívdobbanása a Beegho-é volt. A Beegho-é és a bareké. Mindenét az asztalra tette, ha a szülőbolygójáról vagy a hitéről volt szó, és a végsőkig védelmezte. Tudta a saját igazát, és elfogadtatta azt másokkal is, mert ez volt a dolga politikusként, hadvezérként, a remek államférfiként, amiként emlegetik. Igen, tudta és tette a dolgát.
De milyen apa volt?
Elfért vajon más is a szívében a Beegho-n kívül? Megvannak a kétségeim. És ezt úgy mondom, hogy huszonnégy évig éltem együtt vele. Huszonnégy évig. Az első években még apát láttam, mert anyám úgy beszélt róla, mint a család fejéről, mint a jótevőnkről, az ajándékozóról. Anyám halála után már csak egy diplomatát láttam. A szeretetem átment tiszteletbe, és megtanultam úgy nézni a fekete tógás beegho-ra, mint mentoromra, és ittam a szavait, ha hozzámszólt, és ő látta ezt, és persze nem pazarolta egyikünk idejét sem hétköznapi ügyek kivesézésére, mi elemezgettünk, átbeszéltünk, tanultunk. Délutánokon, napokon, heteken, hónapokon, éveken át vizsgáltuk a mutatókat, értelmeztük az adatokat. Átadta a tudását, és én az elején azt hittem nekem adja át, de nem így volt. A Beegho-nak szánta. Az első másodperctől, amikor felsírtam. Nem gyereket akart, hanem örököst. Végig a Beegho alázatos szolgája volt, és ha mennie kellett, akart maga helyett valakit, aki ugyanúgy szolgálja majd a bolygót. Én lettem ez a valaki.
Nekem adta a tudását, a nevét, az örökségét, de elvette az apámat. És ezért sosem bocsátok meg neki. Talán a Beegho kibírt volna néhány napot Cakoi Pian nélkül, de Cakoi Pian nem bírt ki egyetlen percet sem a Beegho nélkül. Eldobta az anyámat, eldobott engem, hogy magához ölelhesse az ő imádott Beegho-ját.
Én nem lépek az ő útjára. Celia nem feledkezhet meg Celia-ról. Itt az ideje, hogy Celia Celia-val foglalkozzon.
Nincsenek megjegyzések so far
Leave a comment
Mondd el a véleményedet!
A sorok és a bekezdések tördelése automatikus, az email cím soha nem jelenik meg, engedélyezett HTML kódok:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>