Celia csendesen vonult a folyosón, karján a gyermekkel. Nem tudta, helyesen cselekszik-e, csak annyit tudott, hogy rövidesen átadja az apróságot Coimának. Úgy érezte, mintha a barek régi ismerőse volna, pedig még nem volt egy hónapja, hogy a Calliope-ra érkezett. Olyan volt, mint egy régi rokon, akiben nem lehet megbízni. Olyan volt, mint Celia apja.
Sparrowfart és Samal átkutatták a Liu romjait és a néhai kalózok maradványait, de nem találtak semmi értékeset, kicsit magukba zuhanva leültek Shatterhand mellé, és figyelték, ahogy Padastra hipnózisba próbálja ringatni a katonát.
A dolog nem működött igazán. A pap már kétszer aludt el, de a katonát nem tudta elbűvölni. Újra és újra próbálkozott. Most már ő is meg akarta tudni, ki akarta szedni belőle, honnan jönnek az emlékek, és miért nem hagyják nyugodni az embert. Örlődött, nem tudta, Isten keze van-e a dologban, vagy embereké, akik Istent akarnak játszani, ki kellett derítenie. Fogalma sem volt, mit keres egy háborús övezetben, néhány napja még a Calliope-n nyalogatta a tomozselét, és rohadt jól elvolt.
Újra a katona szemeibe nézett, és megborzongott, olyan hidegséggel találta szemben magát. Nem halott hidegség volt és nem kegyetlen hidegség, de ártékony, az biztos. A kekszet váró, ülésbe merevedett harci kutyának van ilyen pillantása. Abban a pillanatban senki sem feltételezné róla, hogy képes elharapni bárki torkát, de ahogy megkapta a kekszet és a parancsot, rögtön bebizonyítja az ellenkezőjét. Padastra úgy gondolta, a katona akármelyik pillanatban végezhet vele, vagy a túlélők közül bárkivel. Nem tudta, miből táplálkozott ez az érzés, talán csak a jéghideg szemekből, de nem kételkedett abban, hogy a katonának egyetlen másodperc lelkiismeretfurdalást sem okozna az ölés.
Padastra egy, a Sunkán terjesztett és ott kitanult módszerrel igyekezett kiütni a katonát. Kezét a másik szemeire helyezte, mintha halottnak fedné le a szemét, majd szavakat dünnyögött halkan, csupa furcsa ritmusú, ellazító, megnyugtató hangzású szót. Amikor érezte, hogy már megint kezd elernyedni a karja, erőt vett magán, tágra nyitotta a szemeit, úgy meredt a törökülésben ülő katonára, és csak zsolozsmázott tovább.
A katona pedig egy perc múlva, sűrű rángások után, mély hipnózisba zuhant.
- Hogy haladnak az emberei a nyomolvasással? – kérdezte dr. prof. Kesi a holoernyőről.
- Nem találják a Shatterhand nevű ügynök nyomait – mondta dr. Tomasson.
- Kérem, doktor! Mióta nevezi a fejvadászait ügynököknek?
- Bocsánat, igaza van. Csak a hirdetés szövege miatt. Tudja, ott úgy adtam fel, hogy ügynököket keresek, rizikós ügyek megoldására.
- Értem.
- Szóval nem találják Shatterhand-et. Az utolsó jeleket az Anta Auriga felől kapták.
- Mit keresne arra?
- Nem tudom.
- Eltévedt volna a vadásza?
- Kizárt dolog.
- Én semmin sem lepődök meg. Ha tényleg az anta űrbe tévedt, ott könnyen bajba keveredhetett. Kalózok, szövetségesek, az anta. Remélem nem fizeti túl ezt a kóklert.
- Kezdő fizetést biztosítunk neki, uram.
- És a többiek merre járnak?
- Egy hajó az anta űrt vizsgálja, néhány embert a Calliope-ra küldtem, egy-egy hajót pedig a Paquin-ra, illetve a Pieni-re. Kedvelt rejtőzőhelyek.
- Csak vigyázzon, hogy az anta körzetbe küldött embereinek nehogy ugyanúgy nyoma vesszen!
- A legmegbízhatóbbakat küldtem oda, régebben is dolgoztak nekem. Tévéstábnak adják ki magukat, így biztosan nem lesznek útban a szövetségnek, és lejuthatnak a felszínre is, ha felfedeznék a jelet.
- Ez nem is hangzik rosszul. Mintha tényleg gondolkozott volna a terven. Remek.
- Köszönöm, uram.
- Kérem, jelezze, ha bármilyen új fejlemény adódna!
- Értem, uram. A viszonthallásra!
A talpig fehérbe öltözött paquin gondterhelten nézett szét a hangárból kinőtt, és az égbe nyúló torony teraszáról, a sok ránc egészen összegubancolta az arcára tetovált fehér spirált. Ahogy pillantása végigvándorolt Folyóhant nyomorúságos utcáin, a ráncok egyre mélyültek, egyre gubancolták a spirált, de eltörölni nem tudták, ahogy az elszánt tekintetet sem tudták letörölni a férfi arcáról.
- Megölte a fivéremet, Rodik – mondta.
- Ezt természetesen nem hagyhatod büntetés nélkül, Saer. Te is tudod, hogy helyesen cselekszel – szólt egy hang a mögötte elterülő árnyékok közül.
- Nehéz a saját fajtám ellen fordítani a hatalmamat.
- A saját fajtád érdekében cselekszel, ahogy egy jó vezetőtől ezt el is várják a hívei.
- Azt hiszem igazad van.
- Zam megölte Koen-t. Nem csak a fivéredet lőtte keresztül, hanem megtaposta és leköpte a Kín Egyházának alapítókövét. Olyan ez, mintha széttépte volna az alapító pergament. Mintha belevizelt volna a Fur-Kar-ba. Mintha a mellkasodban nyúlkálna, hogy kitépje a szívedet, és azzal megfossza az Egyházat a vezetőjétől, mintha ki akarná tépni az Egyház szívét, amivel végleg lerombolhatná, amit eddig felépítettünk.
- És ezt nem hagyhatom.
- Ezt nem hagyhatod. Inkább az ő szíve, mint a tiéd. Mint a miénk.
- Semmi szükség arra, hogy kitépjék a szívét.
- Ha szükségessé válna, biztosnak kell lenned abban, hogy olyan emberekre bízod a dolgot, akik el is intézik.
- Sosem szeretted Zam-ot, igaz? – fordult Saer az árnyékok felé.
- Nem.
- Pedig ő is ember.
- Szeretet és gyűlölet, élet és halál lényegtelen.
- És a fájdalom Isten.
- Így van. A fájdalom Isten.
- Mióta is tanítjuk ezt, Rodik?
- Több, mint száznegyven éve.
- Száznegyven év. Azt hiszem, most már bekerülünk a történelemkönyvekbe, nem igaz?
- Keserű a hangod.
- Nem tudom, mi ez az érzés rajtam. Talán néha már nem hiszem el a tanításokat.
- Soha, ismétlem, soha ne veszítsd el a hited az Egyházban, mert az a végét jelenti! Nem véletlen a tanításunk, nem véletlen a fájdalmunk, ezek megkérdőjelezhetetlen dolgok!
- Akkor a többiek miért nem látják?
- Mert vakok. Mert nem nyitják ki a szemüket. Mert inkább elfordulnak, másfelé néznek.
- Ha minden űrállomáson lenne egy Folyóhant, talán megértenék, miről beszélünk nekik.
- Talán. Bár hiába élnek a bolygókat ellepő gettók és nyomornegyedek szélén, akkor sem hajlandóak meghallani a nyomorultak hangját. Akkor sem látják a fehéren izzó fájdalmat.
- Nem tudom, azzal jobbá tesszük-e a világot, hogy a Folyóhanton is zajló agóniáról tanítunk.
- Nem a mi dolgunk, nem a Te dolgod jobbá tenni a világot! Nem te vagy Isten! Csak valaki, aki a műve mögé lát, és megosztja a megfigyeléseit másokkal. Jó ember vagy, Saer! Sose kételkedj ebben! A legcsekélyebb kétely is megváltoztathatja a valóságot. Máris megrendültél, pedig csak egy olyan pondró szállt szembe veled és a hiteddel, mint Zam. Zam nem ér fel hozzád, sosem ért, és sosem fog. Ő nem az a valaki, aki legyőzhet téged, aki térdre kényszeríthet, aki lerombolhatja a te világodat. Hát ne hagyd neki! Semmije sincs ellened. Kevés. Ahogy ismerem, biztosan barlangokban bújkál valahol, a sárba ás járatokat, szemétkupacokba fúrja magát, hogy rá ne akadj, és közben majd kiugrik a szíve. Az az áruló szíve!
- Azt akarom, hogy élve hozzák elém. Hogy az az áruló szív még dobogjon, amikor Zam megfelel a kérdéseimre.
Leeskaa komolyan aggódott Zam-ért. A fiú reggel óta sírt. Nem, valójában végigsírta az egész éjszakát, de Leeskaa úgy tett mintha aludna, és nem hallaná, hogy ne hozza még kinosabb helyzetbe. A lány nem tudta, mit mondhatna neki, másfél óra vígasztalás után kifogyott a minden-rendben-lesz típusú sablonokból, és érezte magán, hogy azokat sem tudta elég hitelesen előadni. Miközben nyugtatgatta, Zam úgy nézett rá, mint a kisgyerek az anyukájára, a nagy meleg anyukára, aki mindent tud, és mindennel szemben megvédheti őt, aztán annak a kisgyereknek az arcával kezdett el újra pityeregni, aki épp nagyot csalódott a nagy, mindentudó anyukában. Leeskaa kezdte kényelmetlenül érezni magát, ahogy magához szorította a csenevész testet, csak arra tudott gondolni, hogy a férfi már nem vastagabb, mint az ő combja, és meg mert volna esküdni rá, hogy kicsit összement, mióta lezuhantak a bolygóra.
Zam is érezte, hogy tovább töpörödik. Tudta, hogy nem a bolygó teszi vele, hanem a körülmények, a kétségbeesés, a félelem. A fájdalom. Tudta, hogy Folyóhant teszi vele. Ahogy minden egyes pillanatban Folyóhant és az ott eltöltött évek okozták azt a bizonytalanságot és félelmet, amely barázdákat vágott a szívébe, a fájdalom fakéssel mélyítette azokat a gödröket, aztán beszórta sóval.
Zam tisztában volt azzal, hogy a Kín Egyháza nem engedi el. Hogy embereket küldenek utána. Pedig ő nem ártott a gyülekezetnek. Csak elege lett, csak ki akart szállni, csak le akarta zárni azt a fejezetet, csak újra meg akart próbálkozni az igazi életben. Akkor azt mondták neki, hogy már nincs más élete, csak az, amit akkor élt, hogy nincs igazibb élet annál, amit akkor élt. De ő nem akart tovább hinni nekik. Talán itt hibázott. Talán. Nem tudta eldönteni. Ahogy a nagydarab beegho nőhöz bújt, ahogy hallgatta a szívverését, még mindig nem tudta eldönteni, helyesen cselekedett-e, amikor megszökött a hangárból, és maga mögött hagyta Koen-t és Rodik-ot és Saer-t.
Nem tudta, hogy joga volt-e ehhez a döntéshez, hogy jogot formálhatott-e egy másik létezésre, messze a hangártól és a lakóitól, akik annak idején kiemelték a mocsokból, és új túléléssel ismertették meg.
Úgy vergődött a kétségek között, mint a sportcipő a szónikus mosógépben.
Egész életében Leeskaa volt a legjobb dolog, ami vele történt, és mégsem tudta eldönteni, megérte-e. Azt szerette volna, ha csak nem lett volna semmi. A saját fejében is ostobán kalapált ez a gondolat, de nem tudott szabadulni tőle. Bárcsak ne lett volna semmi. Nem úgy, hogy nem születik meg, hanem mint egy nagy fehér terem, amelynek a közepén csak ott ül, csak ő egyedül, és nem történik semmi.
Ahol nincsenek Saer meg Rodik meg az álmaiban visszatérő Koen, a lyukkal a mellkasán, csak fehérség van és magány. Arra gondolt, azt se bánná, ha a fehér fájna egy kicsit. Az Egyháztól megszabadulni még nehezebb volt, mint gondolta, pedig azt hitte, azzal a lövéssel, elvágta az utolsó szálat. Az agyában mégis érezte őket, a tanításukat. Azt is érezte, hogy az egyetlen szerve, ami nem zsugorodik, az az agya. Amikor majd teljesen elsorvad, és végül egy büdös pukkanás kíséretében elfoszlik a levegőben, csak az agya marad majd hátra, a tanításokkal, amit valaki megtalál, és továbbad. Mindent elhitt nekik, mindent elraktározott a fejében, és onnan nem volt olyan egyszerű kitörölni a dolgokat, mint keresztüllőni valakit.
Padastra madár volt. Nem ismerte ezt a fajtát, nyílván idegen bolygóról származhatott. Végignézett fennséges szárnyain, a legalább négy méter fesztávolságon, vajszínű hasán, amit kellemesen melegítettek a pihék, izmoktól dagadó lábain, a végükön pöndörödő sötétkék karmokon.
Legalább megint két lábam van, kérjetek és megadatik néktek, gondolta magában, aztán az alatta elterülő, kifutópályára emlékeztető betoncsíknak szentelte a figyelmét. Alacsonyabbra kellett ereszkednie, hogy ki tudja venni a hangyákként rajzó lények alakját. Emberek voltak. Félmeztelenül, pucéran, kinek hogy volt kényelmes. Izzadtak, a kigőzölgésük megütötte a madár érzékeny szaglószervét. Valamit válogattak. Valamit, ami hegyekben állt. Padastra még közelebb ereszkedett. A katonák bakancsokat válogattak. Sokszáz bakancs lehetett ott. Sok ezer. A halottak bakancsai. Élők válogatták őket élőknek. Ahogy dobálták a lábbeliket, a csattokon időnként megcsillant a napsugár. Padastra maga mögé nézett. Két napot látott. Mintha a Beegho-n lennék, gondolta, és elsuhant a katonák feje felett. Néhányan összerezzentek, mások a fegyverükhöz kaptak. Ezek nem a szövetség katonái voltak, hanem a beegho háború veteránjai. Padastra látta néhányukon a kék ágyékkötőt. Azok bizony beegho-k bőréből készültek. Az egyik katona egyenesen ráemelte a fegyverét, és egy pillanatig a madár farkasszemet nézett a csővel. Éles villanás, tompa hang, de Padastra nem égett szénné, ahogy számított rá, hanem egy szem száguldott felé, akárcsak egy sugárnyaláb. Már nem tudott kitérni előle. A szem az ő szemébe csapódott, és ő zuhant, azután kilépett a transzból, és ismét az Anta Aurigán találta magát, keze a katona szemén, a szíve pedig úgy pumpált, mintha két testet és két agyat kéne vérrel ellátnia.
Coima Kerok elégedetten hallgatta a Darok-ról érkező jelentéseket. Direkt nem kapcsoltatta be Anara képét a vezérlőbe, tudta, milyen féltékenység gyötörné, ha a flottaparancsnok több figyelmet szentelne Ciakának, mint neki. Anara jelentette, hogy az utóbbi napokban több tucat tévéstáb érkezett az anta űrbe, és engedélyt kért a támadás megindítására.
Coima engedélyezte a támadást, és vidám mozdulattal nyomta ki a kommberendezést.
A mosolya tovább szélesedett, amikor Celia a vezérlőbe lépett, karján az új kisgyerekkel. Coima felpattant a székből, és gügyögve az új jövevényekhez szaladt. A kisfiú rögtön a barekre nevetett, aki nem is nézett Celia-ra, úgy kérdezte:
- Hogy hívják ezt a nagyfiút?
- Eddie – felelte Celia, és még mindig nem volt benne biztos, hogy helyesen cselekszik-e.
folytköv.
Nincsenek megjegyzések so far
Leave a comment
Mondd el a véleményedet!
A sorok és a bekezdések tördelése automatikus, az email cím soha nem jelenik meg, engedélyezett HTML kódok:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>