- Nemsokára vége – mondta Anara.
- Már így is túl sokáig húzódott – válaszolt Seeka.
Anara végigmérte a mellette álló századost, de az nem viszonozta a pillantását, a rohamot kísérte figyelemmel az előttük ablakként terpeszkedő kivetítőn.
- Miért akar annyira hazatérni? Önszántából lett katona, nem? Maga választotta ezt a hivatást – mondta a flotta parancsnok.
- Az ember bizalma néha meginog a döntéseiben. Pont azért, mert ő hozta őket. A természetében nem tud meginogni. A családjában, az övéiben. A gének, Anara. Az ösztönök. Nem tudom, hogy le akarom-e győzni az antát, de tudom, hogy haza akarok menni a gyerekekhez és a feleségemhez.
- Ne kelljen csalódnom a lojalitásában, százados – mondta a nő, majd ismét a képernyőre felé fordult.
A rombolók bombái végigdörömböltek a közeli síkságon, és lángra lobbantották az erdő szélét. Az utórengések úgy dobálták a kalózokat, mint a rongybabákat, Shatterhand próbálta a földbe fúrni a lábait, úgy egyensúlyozott.
Zam és Leeskaa akkor ébredt, amikor rájuk szakadt az összetákolt házikóféleség teteje. Mindketten magukra rángatták a ruháikat, ami sokkal nehezebben ment, mint általában, hisz úgy pattogtak a vityilló falai között, mint egy kék és egy rózsaszín labda.
Padastra egy fát ölelgetett a tisztás szélén, a katona arccal a földön, a fűcsomókba kapaszkodott, a rengések többször megemelték és földhöz csapták.
Balzac, Jamkaak, Keehan és az anta harcosok jól tudták, mi történik. Már régóta várták az erősítést.
Ahogy elmúltak a rengések, az egyik anta vezetésével futásnak eredtek az erdő mélye felé.
A katona meghallotta a rohanó lábak neszezését, pedig a fülei még lüktettek a bombák zajától. Felpattant, és a hangok irányába futott.
Elsuhant Padastra mellett, aki csak egy pillanatra lepődött meg, aztán már iramodott is utána. Maga sem tudta, miért, talán csak a túlélő ösztön, talán csak kereste az erősebb társaságát.
Sparrowfart vette észre a gyorsított felvételben bicegő öreget. Felhúzta a szemöldökét, de azután már pattant is talpra, Samal követte a példáját, bár nagyot reccsent a dereka, és mindkettő usgyi a pap után.
Shatterhand célkeresztbe fogta a katonát, de azután arra gondolt, talán jobb, ha csak szimplán követi. Döngő léptekkel eredt a nyomába.
Leeskaa előkászálódott a vityilló romjai közül. A hóna alatt húzta magával Zam-ot. A fiú rémülten nézett körbe, és még jobban elsápadt, amikor hiába kereste, sehol sem látta Sparrowfart-ot. A robot dübörgő léptei megütötték a fülét. A nagy vasdarab épp a kalózokat üldözte. Zam kicsusszant a beegho lány hóna alól, megragadta annak karját, és húzta maga után, Shatterhand nyomában.
A külső szemem hangos reccsenéssel tör ki a tarkómból, és rögtön az arcom elé ereszkedik. Belelihegek. A lábaim alatt az ágak és a levelek fülsiketítően recsegnek, de még hangosabban hallom a menekülők zaját. A külső szemem rám néz, aztán megfordul, és süvít a hangok felé. Hirtelen, mégis kecses mozdulatokkal kerülgeti a fákat, néha átrobban a bokrokon. Meglátja a menekülőket. Egy férfi, egy nő, egy beegho és azok az ördögök a látomásokból.
Utol kell érnem őket, megválaszolhatják a kérdéseimet. Mindent beleadok, de félek, ez nem elég. Még Padastra-t sem tudom lehagyni. Hallom, ahogy mögöttem káromkodik. A fickónak fél lába van, az istenért! Ha utolér, megölöm magam.
A menekülők gyorsan mozognak. Kacifántos ösvényeken kacskaringóznak, a külső szemem látja az ösvényeket, amelyekre nem kanyarodnak rá, tudja, hogy azok a semmibe vezetnek, zsákutcák, ő sem tér rájuk, nem próbál a menekülők elé vágni, csak követi őket, hűségesen, mint a vadászkutya, nem hagylak el, kisgazdám, lohol utánuk, messze mögötte pedig loholok én, a sarkamban még mindig Padastra és a káromkodásai.
Hangos dohogással újabb robbanások kezdik felzabálni az erdőt. A külső szemem látja a nagy piros fogakat, ahogy kiemelkednek a talajból, szét akarják tépni a bolygót, kerülgeti a tűzgejzíreket.
Körülöttem mindenfelé tüzek lobbannak, a leszaggatott aljnövényzet beteríti a levegőt, itt-ott hangos reccsenéssel fák dőlnek egymásnak. Az erdő megtelik füsttel, de nem számit, a külső szemem látja a menekülőket. Semmi bajuk, rohannak keresztül a mindenhol fellobbanó lángokon. Akárcsak én. Egy darabig azt hiszem, hogy elhagytam Padastra-t, de aztán megint meghallok egy fojtott bazmeget, és tudom, hogy az öreg itt van még mindig. Elmosolyodok.
A külső szemem megáll, és visszanéz rám. Aztán felém kezd száguldani. Már itt lebeg az arcom előtt. A mosolyomat vizsgálja. Nem érti. Elnéz felettem, szemügyre veszi a loboncost. Megint a mosolyomra néz.
Elröppen a fejem fölött, el Padastra fölött, bele az erdőbe, meglátja a kalózokat, én meglepődök, de érzem, hogy a mosoly nem fagyott le a képemről, ott kerülgeti őket, Sparrowfart-ról szakad a víz, a másikon látszik, hogy nagyon be van tojva, és majd összeesik. Egy robbanás lesöpri az ösvényről az idősebb kalózt, a külső szememet pedig egy fának csapja, bekönnyezik, de még igy is látja, hogy Samal torzója karok és lábak nélkül hever az éppen virágzó pueriák között, érte már kár aggódni, a külső szemem figyeli Sparrowfart-ot, ahogy rohan tovább, a hátáról leszaggatta az inget a robbanás, ronda hegek borítják, a külső szemem elfordul tőle, és észreveszi a nehézkes léptekkel érkező Shatterhand-et, elröppen mellette, és szinte azonnal szemben találja magát a vézna fickóval, aki úgy rángatja maga után a beegho nőt, mintha egy búgócsigát húzna zsinóron, annyira könnyedén, pedig a csaj legalább kétszer annyit nyom, mint ő, és a külső szemem vizsgálódik, és figyeli, kémleli a Zam nevű fiú zavaros tekintetét, és aztán hátrahőköl, és megint elkezd száguldani, vissza, felém, és elszáll a robot felett és a kalóz hullája felett és Sparrowfart felett és Padastra felett és felettem is, és megérkezik egy tisztásra, a menekülők fölé, akik épp egy szikla alá rejtett járatba ereszkednek le.
- Szereti a cukorkát a kis Eddie? – kérdezte a karján pihenő gyermeket Coima Kerok. Az hangos gügyögéssel próbált kommunikálni, de ha nem lettek volna világosak a szándékai, megpróbálta kivenni a barek kezéből a színes cukorkát, ám karjai túl rövidnek bizonyultak. Coima kissé hátrébb húzta az édességet, Eddie utána kapott, de ismét nem bírta megkaparintani. A barek a saját szájához emelte a cukrot.
- Tudod, sajnos, én is nagyon szeretem – mondta, majd bekapta.
Eddie felsirt.
Coima pedig felnevetett.
Az anta harcosok, Jamkaak és Keehan lemásztak a lyukba. Balzac adta a hátvédet, az ő feladata lett volna visszazárni a sziklának álcázott aknalejáratot. Épp a fedélért nyúlt, amikor a katona csizmái megálltak az arca előtt. Lassan emelte a tekintetét a férfi arcáig.
- Esetleg elférek még odalenn? – kérdezte a katona.
- Persze – mondta Balzac, és egy hirtelen mozdulattal megpróbálta előrántani a karabélyát, de a heveder beleakadt a könyökébe, és ennyi elég volt a katonának, hogy kicsavarja a fegyvert a hadnagy kezéből.
- A franc – mormogta Balzac, most már a saját karabélyának a csövébe.
- Akkor indulhatunk? – kérdezte a katona.
Széles folyosón haladtak. Nem lehetett eldönteni, hogy az alagutat apró, fekete kezek, gigászi férgek, vagy pedig jókora fúrógépek kaparták ki. Bizonyos távonként fáklyák világították meg a járatot, a falakat pálcikaemberek rajzai borították. A katona néhány lépéssel követte Balzacot, a fegyvert a hátának szegezte.
- Ha jól sejtem, maguk az előző offenzíva túlélői – mondta.
- Bizony.
- De nem foglyok, igaz?
- Ezt is jól látja, fiatal barátom.
- Önszántukból harcolnak a szövetség ellen?
- Ha ránk lőnek, kénytelenek vagyunk visszalőni.
- Ez talán magának világos, de nekem nem. Miért álltak át az antához?
- Talán maga is meglátja majd.
Shatterhand látta, hogy Sparrowfart és Padastra majd összecsinálják magukat, úgy próbálják megemelni az előttük fekvő sziklát. Rögtön gyanakodni kezdett, rájuk szegezte a mordályát.
- Hol van a katona?
- A kő alatt – vetette oda Padastra, aztán erőlködött tovább.
- Mit keres ott? – kérdezte Shatterhand, de a válaszra nem maradt idő, mert egy robbanás húsz méter magasba dobta a robotot, és fellökte, majd teleszórta földdel és fűcsomókkal a sziklával birkózókat.
Zam és Leeskaa ebben a pillanatban bukkantak elő a fák közül. Úgy borult rájuk a lángoló erdő, mint valami veszett tűzlény.
Padastra és Sparrowfart feltápászkodtak, és újra hozzáláttak volna a szikla arrébb görgetéséhez, amikor Shatterhand zuhanó teste egy rakéta sebességével átsüvített a levegőn, becsapódott, telibe találta, és porrá zúzta a sziklát, azután zuhant tovább, lefelé a járatban.
Legalább ötven métert zuhant a bolygó középpontja felé, a falba ágyazott létra mellett suhant el, de ahelyett, hogy kinyújtotta volna a kezét, csak üvöltött, ahogy a torkán kifért.
A katona és Balzac mindketten megdermedtek, amikor a robot teste hatalmas robajjal beszakította a fedelet, aztán végighallgatták a sikolyát, amikor pedig tompa, mégis gyomorrengető puffanással megérkezett az akna aljára, összenéztek, és megszaporázták a lépteiket.
A Szövetség vadászai a felszínen tátongó lyuk, az előző, kudarcba fulladt roham színhelye fölött rajzottak, és biztosították a terepet. A rombolók bombaernyője alatt, a csapatszállítók sáskák módjára lepték el az Anta Auriga 4 felszínét, és földetérés után rögtön megkezdték a csapatok kibocsátását. A gyalogosok nem rohamozták meg a lyukat, megvárták, amíg más eszközszállítókból kirakodják a csillogó piros-króm önjáró lövegeket és a nehéz tüzérséggel felszerelt tankokat. A lövegeket robotok cipelték, mint saját kézifegyvereiket, a robotokat pedig a Darok-ra érkezett pieni technikusok irányították.
A Calliope nyüzsgött a turistáktól. A rendszer minden részéből érkeztek, sőt távolabbi csillagokról is, hiszen itt kerülhettek legközelebb a háborúhoz. A turisták mellett az űrállomás személyzete és családjaik, a telepesek, az átutazók és a menekültek is mind a promenádra gyűltek, hogy figyelemmel kísérhessék a támadást.
A vezérlőben is nagy volt az izgalom, altisztek rohangáltak a műszerek és gépek között, egy-egy másodpercre megálltak a kivetítők előtt, hogy egy pillantást vessenek az Aurigára, aztán siettek tovább.
Ciaka Koken és Celia Pian a kisbabával játszó bareket nézték. Ciaka fancsali képet vágott, ahogy a gügyögő Coima-t figyelte, Celia pedig gondterhelt pillantásokat vetett a kiskölyök mosolygó arcára.
Aztán Coima hirtelen mozdulattal az admirális kezébe dobta a gyereket. Ciaka meglepődött, és rögtön el is húzta az orrát, ahogy a földi lény szaga megcsapta.
- Vigyázzon rá egy kicsit, rendben? – mondta Coima, és a kivetítő felé fordult.
- Ne vesztegessük tovább az időt, parancsnok – mondta Arana a képernyő másik oldalán utasításokat váró beegho századosnak.
- Értettem, asszonyom! – válaszolta az, és kijelentkezett, igy már nem hallhatta, amikor Arana megjegyezte:
- Ugyanis egyesek már nagyon türelmetlenek.
Seeka ezúttal nem reagált a provokációra, a támadásra próbált összpontosítani, de egy furcsa, kellemetlen érzés nem hagyta nyugodni.
A bombázás zaja lassan elült, és a csapatok megindultak a lyuk felé, elől a tankok, mögöttük az önjárók és leghátul a lövészek, emberek, beegho-k, kokkonok.
Az anta vérfagyasztó sikollyal tört ki a lyukból, ám a pengék csilingelését a következő pillanatban már elnyomta a tankok ágyúzása.
A tévéstábok rombolókra, vadászokra, és önjáró lövegekre szerelt kamerái tiszta képet adtak a mészárlásról.
Az anta apró, ördögszerű lényeinek legtöbbje a tankok tüzében és a lánctalpak alatt lelte halálát, akik átjutottak az első vonalon, azokat a robotlövegek kaszálták le.
- Bocsássanak meg, uraim – mondta Celia Pian, és elhagyta a vezérlőt.
Az önjáró lövegek leereszkedtek a kürtőbe, az anta fegyverei nem tudtak kárt tenni bennük. A robotok végignyomultak a főjáraton, amelynek a lyuk volt a szája, és megöltek mindent, ami élt és mozgott.
Nem messze a járat kivezető nyílásától botlottak bele az első szövetséges lövészekbe. A pieni technikusok csak pillanatokig hezitáltak, amikor a Szövetség egyenruhájába öltöztetett katonák rájuk lőttek, azután kiadták a tűzparancsot, és a robotok lekaszálták a lázadókat, majd nyomultak tovább.
A főjárat egy óriási csarnokba vezetett. A lövegekre erősített kamerák képei elöntötték a Calliope promenádjának kivetítőit, a vezérlőterem kivetítőit, a tévéhálózatok által lefedett bolygórendszerek adásait, és mindenhol egy pillanatra megállt az élet, mert ilyet még soha nem láttak, de még hasonlót sem, soha sehol.
A barlang mélyéről robbanások zaja hallatszik. Futok az öreg fickó után, hallom, a rohanó lépteket magam mögött, tudom, hogy a robot az, meg Padastra, meg a többiek, de nem akarok megállni, nem veszíthetem szem elől az öreget, mert a végén én is elveszek, a végén elvesznek vele a válaszok is, és ezt nem engedhetem. Szóval rohanok, ahogy a lábam bírja. A bombák már ritkábban dörömbölnek, de még hullik a por és az agyag a nyakamba, repedezik a fal, ahogy rohanok mellette, megcsuszamlik egy-egy darabja, és szétpereg mögöttem.
A külső szemem kiemelkedik a tarkóm mögül, és az öreg nyomába szegődik. A külső szememnek nem jelent kihívást utolérni, csak egy pillanat, és már ott pihen a vállán, mint egy papagáj, belenéz az ember fülébe, látja az erek lüktetését, tudom, milyen hangot adnak odabenn, aztán a külső szemem tovább röppen, kerülgeti a szemberohanó anta harcosokat, nem lát közöttük nőket, sem gyerekeket, csak harcosokat, sokan vannak, de látszik rajtuk, hogy félnek, a külső szemem vakítják a pengék, nem is néz rájuk többet, csak száguld tovább sebesen, hol a falakon süvit tovább, hol a padlón, hol a plafonon.
Egy csarnokba robban, mint egy ágyúgolyó röppen ki a kürtőből, és ódon épületek között találja magát, néz körül, veszélyt sejt, de én arra gondolok, csak azért fél, mert ilyen nincs, mert ilyen nem létezhet, mert amire most néz, az csak egy álom lehet, különben összeroppan alatta a tudat. A régi, vaskos épületek, mint egy város, nem, mint egy metropolisz, nem, mint öt, tíz, mint száz metropolisz, végeláthatatlanul, idelenn, a külső szemem forgolódik, és meg sem lepődök, hogy felismeri az épületeket, az Oo’g temploma, az a Nagy Faawha, az pedig a Lkfi, mindent tud a helyről, pedig sosem jártam itt, sosem láttam ezeket az épületeket, sosem harcoltam itt az életemért, sosem harcoltam az ördögökkel, vagy ellenük, a külső szemem forgolódik, az épületek az égig érnének, ha a felszín nem állná útjukat, végigrepül az oldalukon, átbukik a tornyok tetején, végigcsúszik a színesfémmel futtatott lépcsőkön, a korlátokon, megmártózik az irgalmatlan folyóban, ami átszeli a barlangot, lemerül az aljára, és engedi sodorni magát, egy darabig a fenéken, ismeretlen rendeltetésű tárgyakat talál odalenn, brutális csontvázakat, idegen, mégis ismerős állatokat, azután feljebb lebeg, utazik a folyón, kilométereket, pár másodperc alatt, aztán kiröppen, és száguld végig a barlangvilág égboltján, a barlang plafonján, hatalmas tereket lát, amelyeket széles kőutak kötnek össze, malmokat lát, nem tudja, mit őrölhetnek, látja az antát, a kis ördögöket, olyan feketék, mint az éjszaka, mind fegyverben, a pengék megint vakítják a külső szemem, de most olyan sok van belőlük, nem tud elfordulni, visszamenekül hozzám.
A katona Balzac mellett állt, és szótlanul nézte a lábai előtt elterülő végtelen várost.
- Ez gyönyörű – hallotta a saját hangját.
- Legyalulni az egészet – mondta Coima Kerok.
- De, uram, ez… - kezdte Ciaka Koken.
- Van valami probléma, admirális? – kérdezte a barek, és vigyázott, nehogy elnevesse magát a kisgyereket szorongató Ciaka láttán.
- Nem, uram, de ezt talán…
- Nem értem, miért habozik?
- Be kell látnia, hogy ez, hogy ez…
- Micsoda?
- Ez nagyon… hatásos.
- Úgy gondolja? – kérdezte a barek, ismét a képernyőre nézett, pár pillanatig hallgatott, aztán azt mondta: - Nem baj, legyalulni.
Ciaka megkövülten nézte a barekját, akinek ez fel is tűnt, és odavetette neki:
- Nem akar egész nap ilyen ostoba képpel bámulni, igaz? Inkább büfiztesse meg szegény, kicsi Eddie-t. Most nemrég papiztunk. Mindjárt felrobban a gázoktól.
Ciaka az irányítópultra tette a kisbabát.
- Én a Szövetséges Flotta admirálisa vagyok, nem egy szárazdajka – tisztelgett, és ő is elhagyta a vezérlőt.
Csak pár lépést távolodott el az ajtótól, amikor a vezérlőben bekövetkezett robbanás a padlóra lökte.
Amikor magához tért egy orvoscsoportot látott maga körül, és két tűzoltó droidot. Félrelökte az ápolót, aki a fejét kötözte, feltápászkodott, és a vezérlő bejáratához tántorgott.
Odabenn minden koromfekete volt, még a vér is, ami nyálkásan befedte a falakat, a műszereket, a pultokat, a padlót és a plafont. Csak néhány szénné égett, megcsonkított testet látott, jóval kevesebbet, mint ahányan benn tartózkodtak, valószínűleg a robbanás közvetlen közelében tartózkodókat cafatjaira szaggatta a detonáció. A bareket nem látta sehol, amikor megkérdezte a tűzoltó droidot, az közölte, hogy nem azonosította Coima Kerok-ot a holttestek között.