Ciaka Koken nem vette le szemét az asztalnál ülő földi nőről. Úgy kerülgette, mint valami dögevő. A szűkös helyiség összes bútorzata két szék volt és egy asztal. A plafonról tompa fény világította be a termet. Ciaka feltűrt ingujjban, karjait a mellkasa előtt összefonva megállt a nő jobb oldalán, és csak figyelte őt. A nő odafordult, és megeresztett egy fáradt mosolyt. Coima Kerok és Celia Pian egy elsötétített teremből figyelték őket, egy jókora tükör túloldaláról.
- Vegyük át még egyszer! – mondta Ciaka. Az admirális hangja túlságosan nyájasnak tűnt, egyáltalán nem illet az arckifejezéséhez. Vagy a jelleméhez.
- Még egyszer? Négyszer meséltem el. A második után már le se jegyezték – válaszolt a nő.
- Connie, kérem, azért azt be kell látnia, hogy nem mindennap próbálják meggyilkolni a beegho birodalom barekját.
- Én nem próbáltam megölni azt az ipsét.
- Vegyük át még egyszer a történteket, hátha elsiklottunk valamilyen apró részlet fölött.
- Rendben, még egyszer utoljára.
A nevem Connie Barres. A Motorfej zenekarral érkeztem az állomásra. Két nappal ezelőtt. Vagy három? Az előbb mennyit mondtam? Három? Nem, kettő volt. Tudja, a sok éjszakázás miatt néha összefolynak a napok, ezt megkérdezheti akárkitől a rock’n’roll bizniszben. Persze, én nem ugyanaz a kaszt vagyok, mint a zenészek, vagy a menedzserek, vagy akár a road-ok. Nem, uram. Rajongó? Olyasmi. De a mezei rajongónál azért többnek számítok. Kísérem a zenekart. Ahogy már mondtam, groupie vagyok. Nem kurva. Groupie. Majdhogynem a zenekar része. Csak én nem játszom semmilyen hangszeren. Haha. Persze, ez attól függ. Sokan a zenészek közül a szerszámukat is hangszernek tartják, ha érti, mire gondolok. Gondolom, érti. A beegho-knál is ugyanaz van, nem? Tudja, miről beszélek, ha szerszámot emlegetek. Biztos van rá valami saját szavuk. Jó, jó folytatom.
Ahogy már mondtam, a Motorfejből leginkább Lemikhez tartoztam. Úgy értem, ha velük voltam úton, vele töltöttem a legtöbb időt. Milyen ember? Frankó srác. Sokat beszélgettünk. Ha vele dumáltam, azt éreztem, tényleg érdekli, amit mondok, nemcsak arra vár, hogy letépje rólam a ruhát. Érti, szóval olyan spirituális. Mindent megosztott velem. Ritka, hogy a srácok elmondják a gondolataikat, de Lemik sose fogta vissza magát. Ha megkérdeztem, mi a véleménye az életről, mindig azt mondta, hogy az élet olyan, mint egy szaros szendvics, amiből mindenkinek enni kell. Ha akármi másik fickótól kérdeztem volna ezt, ennyivel letud, de Lemik nem. Nem, uram. Nem állt meg itt, azt is hozzátette, hogy: Pilla, tudja ő nevezett el Pillának, és csak ő szólíthatott így, szóval azt mondta, Pilla, az élettel az van, hogy szar, szarabb, és egyre szarabb lesz, aztán meg egyszer csak vége, ami viszont a legszarabb, úgyhogy most nincs is olyan nagy gáz.
Azt hiszem ezért szeretem Lemiket. Igen, még mindig. Optimista. Persze, ő próbálja tagadni ezt. Ahogy ő mondta: szeretnék optimista lenni, de a tapasztalat azt mutatja, jobb megmaradnom pesszimistának. Okos srác.
Lemiken kívül?
Phillip, a gitáros, és Mickie a dobos csaj.
Hogy?
Igen, mindegyikükkel volt már szexuális kapcsolatom. Tudja, engem nem érdekel, hogy valaki beegho vagy paquin vagy ember. Én nem vagyok fasiszta. A rock’n’rollban az megengedhetetlen. És nem, az sem érdekel, ha nő az illető. A banda tagja. Érti, családtag. Mindenki ugyanúgy részesül a jóból. Úgy értem, semmi gondom azzal, hogy időnként egy-két sietős szaxit osszak a menedzsernek, Lonny-nak, vagy a road-oknak, nem csak a banda neve miatt kereszteltek Motorfej Connie-nak, de lefeküdni csak a banda tagjaival fekszem le.
Nem, egyáltalán nem érzem úgy, hogy kihasználnának. Nagyon jól bánnak velem. Egyáltalán nem tárgyként kezelnek. Nem, ez így sosem jutot eszembe. Phillip gitározni tanít. Igen, kösz, egész jól megy. Bár a paquin hangszerek túlzott részletessége és funkciói néha még összezavarnak. Egy-két egyszerűbb nótát azért már el tudnék pengetni akár a színpadon is.
Hogyhogy miért jöttünk a Calliope-ra?
Ezt is elmondtam már.
A Motorfej tíz éves fennállását ünnepli, ez a legnagyobb turné a galaxisban, száznegyven megállós, az száznegyven bolygó, uram! A Teljes Megsemmisítés turné. Minden hírközlő egység ezzel van tele! A rock utolsó leviatánjának utolsó útja, meg ilyeneket írtak a különböző portálokon. Bekaphatják. Nem a vég lesz ez, csak a kezdet.
Persze, persze, tudom, hogy nem ezért vagyunk itt. Bocsásson meg, csak mindig elvesztem a fejem, ha a sok öltönyös taknyot arról hallom beszélni, hogy mennyire vége a rocknak, az életstílusunknak, a mi időnknek. Sajnálom, csak olyan régóta hallgatom ezt a szarságot.
Szóval a Teljes Megsemmisítés miatt jöttünk.
Minden zökkenőmentesen ment, simán el tudtuk foglalni a szállásainkat, gondolom a hely nem túl népszerű mostanában. Mire gondolok? Tele az állomás katonákkal, és ne haragudjon, nem akarom megsérteni, de ezek a katonák mind beegho-k. Pedig ez egy földi állomás nem? Beegho felügyelettel, aha. A barek testőrei? Jó sokan vannak. És rendesen fel vannak fegyverezve. Semmit sem bíznak a véletlenre, mi? Mondjuk a turizmust elfelejthetik. Az emberekben rossz emlékeket ébresztenek a fegyveresek, még a háború miatt, tudja. Úgy értem, azok aztán cudar idők voltak! Véget értek, persze, nagy, boldog család lettünk. Csakhogy a sebek megmaradtak. Az emberek nem szeretik a beegho katonát, a beegho-k nem szeretik a földi katonát. Talán ezért van, hogy nem találkoztunk a megszokott tülekedéssel sem. Más bolygókon meg állomásokon alig engedik kiszállni a bandát a a turnékompból. A Kulpopoo-n majdnem elmaradt a koncert, mert a megőrült paquin kiscsajok elözönlötték a leszálló pályát, és a srácok féltek elhagyni a gépet. Végül a helyi zsaruk intézkedtek. Jó ég! Látott már toporzékoló paquin-okat? Meglehetősen félelmetes látvány. Szakad róluk a víz. De nem olyan izzadság, mint a miénk, szinte szagtalan. Ahogy üvöltve rázzák a szőrtelen fejüket, a füleik ide-oda csapkodnak, és szerte spriccel ez a furcsa veríték. A hangjuk olyan magas, hogy a paquin területeken adott koncertek alatt füldugót viselnek a zenészek. Rémes!
Ja, persze. Megint sokat fecsegek.
Szóval elfoglaltuk a szállásunkat, utána az egész bagázs, vagy harmincan, megrohamoztuk a bárt. Olcsó piákat ittunk. Senki nem zavart, tényleg olyan volt, mintha senki nem ismerte volna fel a Motorfejet. Lemik hülyére röhögte magát ezen. Lehet, hogy senki nem jön el a koncertre? Az szent, hogy rockereket nem láttunk az állomáson. Furcsa estének ígérkezett. Jól berúgtunk. Aztán Lemik meg én elvonultunk a szobánkba. Phillipet és Mickie-t a bárban hagytuk, Phillip akkor már felszedett valami helybéli cokkon fruskát, aki még soha nem hallott az együttesről.
Gondolom, nem szeretné, hogy belemenjek a részletekbe. Már, hogy mit műveltünk Lemikkel a szobában. Vagy igen? Jó, rendben. Oké. Csak vicceltem, ember!
Tehát, miután végeztünk, lezuhanyoztam, utánam Lemik is. Azt mondta, el kell mennie, megbeszélni a koncert terveket egy Pél nevű menedzserrel, addig menjek le a bárba, vagy mit tudja ő. Azzal lelépett.
Én lementem a hallba, gondoltam, bedobok néhány italt, bár kicsit tartottam a teljes lerészegedéstől, hiszen az este még messze volt, én meg már beraktam a gallér mögé ezt-azt. Phillip lelépett a cokkon csajjal, de Mickie és néhány road még a pultot támasztotta. Sokat dumáltunk, és még többet ittunk, amíg Lemik visszaért. Emlékszem, engem fel kellett segíteni a szálloda lépcsőjén. A szobában elaludtam.
Akkor álmodtam azt a furcsát, hogy megint Little Rock-ban voltam, ahonnan származom. Arkansas. Szinte már el is felejtettem, milyen. Megint? Na jó. Szóval az álmomban nagyon öreg vagyok. Érti, olyan ötven körül, inkább fölötte. Egy takaros kis kocsmában üldögélek, de nagyon régen, a kilencvenes évek tájékán, kávét kortyolok, emlékszem, hogy nagyon jól esik, ahogy a meleg gőz az arcomhoz ér. Sztorikat mesélek pihenős buszsofőröknek és a pincérnőknek. A sztorik turnézó zenekarokról szólnak, áthaladtak Little Rock-on, koncertet adtak, megosztották a füvüket velem, én pedig kielégítettem őket. Mindannyiukat. Olyan sokan voltak, hogy nem tudom magam elé idézni mindannyiuk arcát. A road-októl kezdve mindenkin át, aki azt állította magáról, hogy a szólógitárossal kezet fogott valaha, a szólógitárosig. Mind megemlegették Connie Barres-t. Egy White Sox sapkás alak meghív egy italra. Sokan vannak a kis kocsmában. Leginkább férfiak közelednek felém, ülnek le az asztalomhoz. Kezet ráznak velem, fizetnek valamit. Mintha ismernének. Mind a sztorikat akarják hallani. És én mesélek, mesélek tovább. Egy favágó inges fazonnak azt mondom, nyomjon be egy számot a wurlitzerbe, és hallgassák figyelmesen. A második strófában megemlít az énekes. Édes Connie Barres, dalolja. Elmosolyodok. A rezumém megegyezik a zenegépben található előadók névsorával. Mind megvoltak. Mind, akik áthaladtak Little Rock-on. Egy rongyos magazint húzok elő a táskámból. A címlapra is kirakták a nevem, akkor még csak 19 éves voltam. Nem meztelen fotók vannak benne, hanem a történeteim, ez érdekelte őket. Egy alak azt mondja, legenda vagyok. Koccintok vele. Ő megkérdezi, megcsókolhat-e, én visszakérdezek, biztos meg akarja csókolni ezt a szájat? Eleinte nevet, de aztán azt mondja, igen, biztos, és már hajol felém, de én nem akarom, hogy megcsókoljon, próbálom eltolni magamtól, de nem megy, sokkal erősebb, már érzem a bűzös lehelletét, amikor valaki hátulról megragadja, és átpenderíti az egyik asztalon.
Lemik az. Ő nem öregedett semmit.
Gyere, Pilla, mondja, ideje hazatérni. Megfogja a kezem, és kisétálunk a kocsmából.
Ilyet álmodni!
A következő emlékem az, hogy Lemik ébresztget, azt mondja, húsz perc múlva indulnunk kell, én meg felkelek, teljesen készen, és újra beállok a zuhany alá, úgy ruhástul, érti. Nagyon szarul voltam, de a víz segített valamennyit. A stadionig gyalogoltunk. Senki nem állított meg autogrammokért. Azt hittem, akkorra a promenád már tele lesz kifestett srácokkal, feketében várják a koncertet, de sehol sem gyülekezett senki. Mit mondjak? Nem ehhez voltunk szokva. Valami perverz módon viszont mindenkinek tetszett az inkognitó, meg, hogy teljesen bizonytalan lett a koncert sorsa. Mindenki vigyorgott. Megkérdeztem Lemiket, nem mondott-e valamit a koncert elmaradásáról az a Pél nevű, de nem, jelét sem adta, hogy bármi probléma lenne. Aztán beértünk a csarnokba, és majd elájultunk. Dugig volt. Na, erre igazán nem számítottam. Vegyes társaság, és valahogy olyan fegyelmezett. Olyan betegesen, piszkálósan fegyelmezett, mint ez az egész űrállomás. Zavarbaejtő, azt hiszem, ez a megfelelő szó.
Lemik és Phillip a koncert előtt elszívták a tradícionális elorani joint-jukat. Hopp, ezt kérem töröljék a jegyzőkönyvből! Nem lehet? Nem szeretném, hogy bajba kerüljenek. Azaz, nem szeretném, hogy Phillip bajba kerüljön.
Szóval a lényeg, hogy mire a banda színpadra lépett, mindannyian rendesen készen lettünk. Amikor láttam, hogy csap végig az eufória a srácokon, nem a rajongókon, ők szép fegyelmezettek maradtak, nem, hanem az együttesen, úgy én is elvigyorodtam, és megmagyarázhatatlan örömmámorban berohantam a legdurvább esetben is csak dölöngélő nézők közé. Nem tudom elmagyarázni az érzést, de ha azt mondom, hogy a dühöngőben orgazmusom volt, az talán elárul ezt-azt. Pörögtem-forogtam. Meg kell érteniük, hogy teljesen ki voltam ütve. Szerintem tartalékról mentem, de nem számít, körülöttem elkezdett felengedni a közönség. A színpadon Lemikék akkor már életük legjobb perceit élték, olyanok voltak, mintha lebegnének. És úgy játszottak, mint az istenek. Először a paquinok őrültek meg, azután az emberek, végül a beegho-k és mindenki más. Varázslatos volt.
Jó, jó, rátérek.
A koncert után egy fószer kérdezősködött Lemik után a színpad mögött. Azt mondta a Beegho barekjának üzenetét akarja átadni. Arra gondoltam, az valami nagy dolog lehet biztos. Egy road és én elkísértük az öltözőbe. A srácok akkor is szívtak. Amikor beléptünk Mickie villámgyorsan lesöpörte az asztalról a port, de szerintem a fazon észrevette. Phillip elejtett valami hülye poént az ürge arcszínéről, de az nem nevetett. Nekem vissza kellett fogni magam, és láttam, hogy a többiek is ezen igyekeznek. Amikor Lemik rászólt Phillipre, hogy disztingváljon, akkor nem bírtam tovább. A többiek is nevetni kezdtek, a beegho meg csak állt ott. Egy darabig mozdulatlan arccal, de aztán elmosolyodott. Azt mondta, kövessük.
Az elnöki páholyba vitt minket. Kemény fényűzés volt műsoron. Csillogó cokkon selyembe csavart beegho köszöntött minket. A karján egy gyereket tartott. Legalább hat katona vette körül, a fegyvereiket nem láttuk, de minden kétséget kizárólag gárdisták voltak. Láttam már ilyeneket a turné alatt. Ezeket Phillip sem tudta volna megnevettetni, az is biztos. Nos, mindegy. A barek bemutatkozott, szégyenlem, de az agyam itt kihagy, nem emlékszem a nevére, aztán hellyel kínált. Mi meg helyet foglaltunk.
Telepumpált minket piával, dícsérte a zenekart, azt mondta, meglepte, hogy a földieknek ilyen színvonalas szórakoztatáshoz is van tehetségük. Akkor Lemik azt mondta neki: csak látná, ez a csaj milyen tehetséges! Jót nevettünk. Akkor még viccesnek tűnt a téma.
A barek felhívatta a páholyba a road-okat, meg a család többi tagját, akik nem tűntek el máris az éjszakában. És tomboltunk tovább. Rengeteg alkohol fogyott, a barek nem ivott, de halál lazán viselkedett, nem zavarta, hogy részegek vagyunk. A katonái egy pillanatra sem tágítottak mellőle, az egyik félrelökte Mickie-t, amikor az egy kicsit közel tántorodott hozzá. A barek akkor súgott nekik valamit, és a gárdisták hátrébb húzódtak az árnyékba.
Sokat beszélt Lemikkel. Az én ízlésemnek kicsit túl sokat is. Odaültem Lemik mellé, és kérdeztem, hogy mi a téma, de csak annyit mondott, hogy toljam arrébb a biciklit. Na, ez már kifejezetten nem tetszett. Láttam, ahogy stírölnek, mind a ketten, azután a barek az embergyereket az egyik karjába vette, a másikkal pedig egy zacskót tett az asztalra.
Közelebb léptem. Por volt benne. Átlátszó, mint a víz.A barek azt kérdezte Lemiktől, akar-e szívni belőle. Lemik azt válaszolta, miért ne, mindig ez volt a válasza mindenre, és elkezdte utcákká széthúzni a port. Akkor a barek rám mutatott, tudod, mit beszéltünk meg, mondta Lemiknek. Persze, persze, vigye csak, mondta Lemik, és a Baatala-n vásárolt porcelán csövével nekiállt felszippantani az utcácskákat.
A barek mustrálgatni kezdett, közben simogatta a kislány fejét, így nyugtatgatta, látszott a gyereken, hogy mindjárt elbőgi magát. Tök részeg voltam. Arra gondoltam, miért ne? Mégiscsak egy elnökről, vagy mifenéről van itt nagyba szó, vagy nem? Úgyhogy felkészültem egy gyors menetre. Ennyit megtehetek Lemikért. Annyi mindenkinek megtettem már. A barek intett, de nem nekem, hanem a félreállított katonáinak. Azok előléptek az árnyékból, és engem bámultak a nagy sárga szemeikkel. Éreztem, ahogy a bűzmirigyeik az izgalomtól működésbe léptek. Azt hittem, elhányom magam. A barek szórakoztatónak találhatta a megfagyott levegőben lejátszódó jelenetet, mert igencsak mosolygott, közben a gyerek fejét simogatta, és végig az arcomat fürkészte.
Az egyik gárdista megfogta a karomat. Elejtettem a poharat, de alig lehetett hallani, mindent elnyomott a parti zaja. Egy másik a seggembe markolt. Tökön térdeltem. Vagy inkább oda térdeltem, ahol a tökét sejtettem. Higyje el, így volt! Megfogta a seggem! Nem érdekel, hogy kinek a testőre, meg mit tudom én, milyen elit katona, letaperolt, és abban a pillanatban ezt nem kellett volna megtennie. Minden erőmet beleadtam a rúgásba, és a faszi összecsuklott, a többi egyetlen pillanatra megdermedt. Lemikre néztem.
Nem akart segíteni.
Csak ült ott, és bámult. A bajuszára ráragadt a por, a szemei összeakadtak. Úgy bámult rám. Nem mozdult.
Eladtál nekik egy kis porért?, kérdeztem. Összehúzta a szemöldökét, azt sem tudta, mi van. Eladtál nekik, te rohadék, üvöltöttem, és mintha az üvöltés felébresztette volna a megdermedt katonákat. A padlóra tepertek. Ez már feltűnt néhány közelben imbolygó tagnak, de mivel látták, hogy Lemik tőlem két méterre egy kanapén szív, teljesen felszabadultan, azt gondolták, minden oké, a jó öreg Connie csak elszórakázik a fiúkkal egy kicsit. Megerőszakoltak.
Nem mondhatnám, hogy beleremegtem. Mit mondjak, voltak már viharosabb élményeim, önszántamból, mindenféle lényekkel, akik jobban fel voltak szerelkezve ezeknél. Már ha megbocsát, admirális.
Szóval nem, igazából nem ez volt, ami miatt elöntötte a szar az agyamat.
És nem is a maguk barekja, aki végignézte az egészet, hiába tűnt annyira perverznek a dolog. Úgy értem, nem maszturbált, meg semmi, csak ült ott a selyem kimonójában, és a gyerek hajában turkált. És végig az arcomat nézte. Kicsit olyan volt, mintha nagyon megvetne, és fürdőzne a kiszolgáltatottságomban. Hű, ez nagyon költőire sikeredett, nemde? Renden. Szóval nem az erőszak idegelt fel, és nem is a barek.
Hanem Lemik. És az ő rohadt részvéttelen szemei. Olyan üresek voltak, mintha egy tükörbe néztem volna. Ott ült a barek mellett, és fogalma sem volt. Haha. Na, az aztán betett
A padlón feküdtem, jó rongyosan, büdösen. Az utolsó gárdista még ott tetvészkedett mellettem. Ahogy hozzám dörgölőztek, elkerülhetetlen volt, hogy megérezzem a fegyvereiket az övön. Pofánkönyököltem a szerencsétlent, és lecsatoltam a sugárvetőjét.
Rögtön Lemikre céloztam. Egyik gárdista sem lehetett olyan gyors, hogy meg tudja akadályozni a fegyver elsütését. A barek összecsinálta magát. A kezében lévő gyereket maga elé rántotta, azután rögtön felém dobta. Nem talált el, szerencsétlen kislány métereket csúszott a padlón. Istentelenül bömbölt. Aztán nagy csörömpölés, és elhallgatott. Szerintem azok közül a hatalmas üveg virágágyak közül szakadt rá valamelyik, amik az egész helyiséget beterítették növényekkel. A barek a kanapé mögé ugrott, én meg még egyszer belenéztem Lemik tátongó üres szemeibe, és lőttem. Lemik lebucskázott a kanapéról, a hangosító és a banda menedzsere meg rám ugrott, letepertek, és kicsavarták a kezemből a fegyvert. Ha nem teszik meg, a gárdisták kivégeznek a helyszínen.
Hát ennyi történt.
Soha nem akartam megölni a barekjukat.
- Ön azt állítja, hogy a Beegho vallási vezetője drogokért megvásárolta Önt, majd elit testőrsége tagjainak dobta oda, koncul, akik megerőszakolták – mondta Ciaka Koken.
- Pontosan.
- Ugyan! Coima Kerok tiszta, mint a Beegho égboltja. Még hogy drogok!
- Remélem, nem túl nagy haverok, mert akkor jókorát fog csalódni a fickóban.
- Ön is csak egy ember. Hogyan érthetné meg, hogy a mi vallási elöljáróink nem bűnöznek. Őket nem kapják rajta. Nem buknak le, mint a maguk papjai. Soha. Nem vétkeznek. Soha egyetlen egyről sem derült ki semmi kompromittáló. És ez így is fog maradni. Mert így kell lennie. Mert ezt diktálja a Szövetség érdeke. És maga együtt fog működni. Higyjen nekem.
Nincsenek megjegyzések so far
Leave a comment
Mondd el a véleményedet!
A sorok és a bekezdések tördelése automatikus, az email cím soha nem jelenik meg, engedélyezett HTML kódok:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>