Zam a bevásárló központ előtt összeverődött tömegből meredt a hatalmas kivetítőre, amely az Anta Auriga negyedik holdjáról közvetített képeket. Alig látott valamit, a tömegben mindenki legalább egy fejjel magasabbnak tűnt nála. A Folyóhanton eltöltött hét évvel ezelőtt kimagaslott volna. Mi történt?
Honnan jönnek ezek a képek? Az emlékezés melyik pöfékelő bugyrából? Kat olyan volt, mint egy őszi vasárnap a Földön. Jóllakott, de unalmas. Elveszett, elfelejtett. Szürkés, furcsa hangokkal a háttérben. Kihalt és várakozós. Mintha nem lett volna kész a bolygó. Mintha még hiányzott volna valami. Mintha még várt volna valamire.
Húszezren állomásoztunk ott. Beegho-k, emberek, cokkoniaiak, meg néhány milicista más rendszerekből. Sosem cigiztem annyit életemben. Azt hittem, előbb elvisz a rák, minthogy valami csetepatéba keverednék. A külső szemem végigsuhan a támaszponton. A beegho-k zsolozsmázásba süppedő imaórái megrémítik. Bekönnyezik, ahogy végigszáguld a molokk önkéntesek bűzös barakkjain. Belepillant a pókerező tengerészgyalogosok lapjaiba. Tik-tak. Tik-tak. Ugyanúgy várakozunk, mint a bolygó.
- Keresel valakit, barátom? – kérdezte Shatterhand.
- Az angyal – meredt a fényes alakra Padastra atya.
- Egy angyalt?
Nem. Nem. Te vagy az angyal. Láttalak megérkezni. Ímé én Angyalt bocsátok el te előtted, hogy megőrízzen téged az útban, és bevigyen téged arra a helyre, a melyet elkészítettem.
A pap tétova mozdulatot tett, hogy megérintse a fénylő alakot. Shatterhand elkapta a csuklóját.
- Angyalnak szólítasz, és taperolni akarsz. Nem hiszem, hogy jóban leszünk.
- Meg kell értened! Erre várok egész életemben.
- Hogy taperolhass?
- Hogy megérinthessek egy darabot Istenből. Pap vagyok. A nevem Padastra.
- Istenből.
- Tudod, a nagyfőnökből. Megfordulék azért, hogy lássam a szót, a mely velem beszéle; megfordulván pedig, láték hét arany gyertyatartót; és a hét gyertyatartó között hasonlót az ember Fiához, bokáig érő ruhába öltözve, és mellénél aranyövvel körülövezve. Az ő feje pedig és a haja fehér vala, mint a fehér gyapjú, mint a hó; és a szemei olyanok, mint a tűzláng; és a lábai hasonlók valának az izzó fényű érczhez, mintha kemenczében tüzesedtek volna meg; a szava pedig olyan, mint a sok vizek zúgása. Vala pedig a jobb kezében hét csillag; és a szájából kétélű éles kard jő vala ki; és az ő orczája, mint a nap a mikor fénylik az ő erejében. Tudod, az Alfa és az Omega.
- Alfa és az Omega?
- Első és Utolsó.
- Nem ismerem őt.
- Hogyan?
- Sosem találkoztunk.
Padastra nyakát behúzva körülnézett, majd ujját a szájára szorítva azt motyogta:
- Kicsit halkabban, barátom. Ezért könnyen a pokolban találhatod magad. Ott meg gyorsan összekoszolódik a fényes bőröd.
- Fogalmam sincs, miről karattyolsz, de nem is fontos.
- Persze, hogy nem. Te mi járatban a Calliope-n? Eljött az apokalipszis kora? A büntetés ideje? Az egyik lovas vagy? Arkangyal? A tüzes kardodat elhoztad? És láték mennyben más nagy és csodálatos jelt: hét angyalt, a kinél vala a hét utolsó csapás; mert az által teljesedett be az Istennek haragja.
- Állítsd le magad! Egy férfit keresek.
- Hogy? Ne okozz csalódást, kérlek – hőkölt hátra Padastra.
- Meg akarom ölni.
- Vagy úgy. Az mindjárt más. És csak egyet?
- Egyelőre egy is elég lesz.
- Ilyenkor tele a promenád. Elvezetlek oda, ott aztán választhatsz kedvedre.
- Félreértesz. Egy bizonyos alakot keresek.
- Kicsodát?
- A Sunkán Kilencvennyolcasként ismerik.
- Igazi lúzer név. Mi a bűne?
- Ellopott néhány almát a tudás fájáról.
- Hűha! Amely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lésztek mint az Isten: jónak és gonosznak tudói. És még mindig nála vannak?
- Igen. Csak azt felejtette el, hova dugta őket.
- Egy alma a tudás fájáról. Jó volna.
- Ismersz valakit ilyen néven?
- Senki sem mutatkozott be így, amit nem csodálok. Ám az állomásra naponta százak érkeznek. Átutazóban, látogatóban, szerencsét próbálni, száműzetésben, miegymás. Nyitva tartom a szemem.
A huszonhármas dandár délben érkezett meg az Anta Aurigára. Négy csapatszállító kapaszkodott a bolygó felszínébe, és megkezdődött a csapatok kibocsátása. Beegho lövészek biztosították a terepet, majd jelt adtak a hajótestekben várakozóknak. A tengerészgyalogosok az alacsonyabb gravitáció miatt, nehéznek tűnő, gravitációkiegyenlítő felszerelésekkel ellátott ruhákban léptek a felszínre. Ezerötszázan lehettek. Tömött sorokban vonultak egy előző nap sebtében kialakított tábor felé. A tengerészgyalogosokat egy könnyűfegyverzetű vadász zászlóalj követte, akik egy meglehetősen vegyes tömeget kísértek.
Mintha foglyok lennének, gondolta Zam, és a nehéz táskát letette a lába mellé. A karjait majd kiszakította. A Folyóhant előtt nem jelentett volna gondot az sem, ha órákig kell tartania. Hiszen csak pékárú, meg zöldség. Körülötte a tömeg hangosan zúgolódott. Érezte a körülötte állók nyugtalanságát. Az idegesség szagát. Az izgalom bűzét. Valami megmagyarázhatatlan eufóriát az ismeretlentől való félelemben. Sosem látott egyet sem az antából. Ahogy a nagy nyaknyújtóztatásban a tömeg majdnem elnyelte, arra gondolt, ők sem láttak még egyet sem. Soha. A történeteket ő is hallotta. A föld alatti városok, az óriási hüllők történeteit. De még sosem beszélt senkivel, aki találkozott volna az antából akár egyetlen eggyel is. Soha.
Az egész vezérlő legénysége néma csendben meredt a képernyőre. Coima Kerok feszülten figyelte az eseményeket.
- Minden most kezdődik el – súgta oda Charlie-nak. A kisfiú ráöltötte a nyelvét.
Ciaka Koken admirálisi egyenruhájában feszített a barek mellett. Celia Pian egy ételfoltot próbált lekaparni a ruhájáról. Amikor észrevette, hogy Ciaka a szeme sarkából figyeli, megrántotta a vállát, és a monitorra szegezte a tekintetét.
Balzac hadnagy a szemeit takarta, hogy a csapatszállítók által felvert por ne vakítsa el, fogai között így is ropogott a homok. Botladozott, a furcsa gravitáció miatt igyekezett minél közelebb maradni a talajhoz. Nekik nem osztottak kiegyenlítőket. Látta, hogy a nyurga paquinok közül többen elszálltak, ahogy elrugaszkodtak a földtől. A vadászok úgy terelték őket, mint valami birkacsordát a vágóhídra. Többen megbotlottak előtte, azokat a fegyveresek lábra rángatták, és űzték tovább. Végül is bűnözők voltak. De legalábbis bűnösök. Hátranézett. A homokviharban csak fekete foltnak látta a gépet, a vonuló tömeget pedig a messzibe vesző lőporcsíknak. Ha valaki meggyújtja a végét, végem, gondolta, és előrefordult, sietett volna tovább. Ekkor ujjak fonódtak a vállára. Odakapta a tekintetét. A forradásos arcú beegho volt az, Jamkaak. A homok alól alig világított ki halványkék bőre. Ordenáré vigyorra húzta a száját, hegyes fogai kifordultak az ajkai mögül.
- Ha engem keresel, szivi, itt vagyok, szorosan mögötted, tudod, hogy nem hagylak el.
Ebben a pillanatban az egyik vadász puskatussal oldalba vágta a beegho-t, tovább, kiáltotta, Balzac pedig elrántotta a vállát, és tovább sietett. Jamkaak nyögése hamarosan elmosódott röhögésbe csapott át.
Balzac behunyta a szemét, és érezte, hogy összecsinálja magát. Újra. Egy könny szaladt végig az összetört arcon. A hajón nem zavarta őket, hogy szaros a segge. Miért hagyta, hogy őt magát zavarja? Otthon. A fényűzésben. Nem lehetett volna csak úgy elfelejteni? Csak nem említeni soha többet. Mert ami a hajón történt, azt biztos nem tagadhatja le többé. Mert mind végignézték. Mind együt csinálták.
Emlékszem a Dugóhúzóra. Egy aszteroidaőrlőből alakítottuk át. A bazi nagy kerekei akármin átvitték, ha lett volna, aki meg tudja emelni, és a földre ejti, azokon a kerekeken percekig pattogott volna. Böhöm nagy jószág volt, olyan, mintha egy cokkon mammutot összegyúrtak volna a terminátorral, és a hátára kötöttek volna egy gigantikus ezüstvibrátort. A péló volt a dezintegrátor. Soha ilyen hasznos műbrokit!
Emlékszem a rohadt zsilipeikre, amikkel elzárták magukat a felszíni világtól, mint valami nemes bort. Nem tudtuk szétlőni őket, a tűzszerészek nem tudták szétrobbantani. Megpróbáltuk kirántani egy csillagfalóval, de az a rohadt dugó kiszakította az egyik hajtóművet. Haha. Ott tépte ketté a gépet, ahol a legvastagabb volt. A hajó lezuhant a felszínre, legalább négyszázan maradtak alatta. Az okostojások a Földről kémikusokat küldtek, tudósokat, biológusokat, az Udvar legsűrűbb szürkeállományát, hogy kitaláljanak valamit. Gázokkal kísérleteztek, savas anyagokkal. Megpróbálták szétmaratni, feloldani a zsilipet, de az jót röhögött rajtuk. Pudváskodhattak vissza a Földre.
Akkor találta ki valamelyik agyas a Dugóhúzót. Fogalmam sincs, hogyan működött, de az biztos, hogy feltörte a dugót. Beletelt néhány órába, de a zsilip elkezdett bomladozni. Finom porrá őrölte a szerkezet. Frankón, mint a hintőpor. Egyszercsak az egész beszakadt, és mi ott álltunk a lyuk szélén, ami az anta birodalmába vezetett.
De várjunk csak.
A Kat-on nem voltak dugók. És nem volt anta sem.
Dr. Tomasson idegesen gyűrögette a pofátlanul hosszú szivart, a dohánylevelek halk ropogással forgácsolódtak szét az ujjai között. Füle ráizzadt a távbeszélőre. Örült neki, hogy nem tudott videokapcsolatot felvenni dr. prof. Kesi-vel. A prof pillantásától még mindig kirázta a hideg.
- Tehát semmi előrehaladás? – kérdezte Kesi.
- A-az ügynökeim elin-elindultak utána a Calliope-ra.
- És le is lőtték őket.
- Nos, igen.
- Küldött helyettük másokat?
- A baleset csak tegnap történt, uram.
- Nem értem. Talán nincs elég embere?
- De, de van, uram.
- Tomasson, értse meg, a vén fingok nyugtalankodnak. Ha a szövetség Tanácsa nyugtalan az senkinek sem jó, de a legrosszabb a szövetségnek.
- Igen, uram.
- Az az ember nem kerülhet vissza a frontra. Sem a Kat-ra, sem más helyekre, ahol különös emlékei támadhatnának.
- Nem, uram.
- Nem mondhat senkinek semmit. Az nem volna jó, igaz?
- Nem, uram.
- Helyes. Az első volna, aki beszélni tud. Előbb-utóbb mindenképp felszínre törnek az emlékei, de legyen inkább utóbb! Mindent felboríthat. Ne engedjük bekövetkezni, rendben?
- Rendben, értettem, uram.
- Kiküld utána újabb ügynököket?
- Természetesen, uram.
- Helyes. Köszönöm, Tomasson.
- Igen, uram.
- És Tomasson.
- Igen, uram.
- Szokjon le a dohányzásról! A paquin dohány szétbassza a szervezetét. Olyan a hangja, mintha száz éves lenne.
- Kétszáznak érzem magam.
Zam összerándult, amikor megérezte a kezén a másik kéz érintését. Oldalra kapta a fejét. Leeskaa volt az. Zam alig érte fel a beegho lány vállát, mégis ő volt az egyetlen élőlény, aki mellett nem fogta el az érzés, hogy egyre sorvad.
- Szia – mondta a nő, és lehajolt, hogy megcsókolja.
- Szia.
- Tévézel?
- Igen, gondoltam megnézem a híreket.
- Miért nem jössz haza? Ott sokkal kényelmesebb.
- Nem maradhatok le egy percről sem.
- Aha. A háborúról mondanak valamit?
- Leginkább arról mondanak.
- Na, és mi újság?
- Most reklám van. Utána jön a világvége. Élőben.
Nem váltottak több szót. Csendes várakozással figyelték a kivetítőt, ahogy a néma tömeg körülöttük.
folytköv.
Nincsenek megjegyzések so far
Leave a comment
Mondd el a véleményedet!
A sorok és a bekezdések tördelése automatikus, az email cím soha nem jelenik meg, engedélyezett HTML kódok:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>