- Csináltál mostanában valami bődületes baromságot? – kérdezte Padastra atya a katonától.
- Azon kívül, hogy ettem a tubusos húsodból?
- Ez most komoly, ember! Az Úr elküldte érted az egyik angyalát.
- Ja.
- Most dumáltam vele.
- Biztos jól érzed magad?
- Épp a nagyfőnök ellen szervezkedek. Szerinted, hogy érzem magam?
- Nyugodj meg, és mesélj el mindent, szép sorjában.
Balzac közlegény tenyere ráizzadt a súlyos fotonpuskára. Fogai zizegtek, a feje egyre összébb nyomódott a hangzavarban. Az ő osztaga guggolt legközelebb a Dugóhúzóhoz. Mögöttük hosszan húzódtak a földiek és a beegho-k sorai. A hatalmas szerkezet fájó zúgással őrölte a zsilipzáró fedelet. Több kilós kőtömbök gördültek a lánctalpak elé, a magukat vonszoló, hosszú órák lassan beérni látszottak. A fülrepesztő zajt súlyosbította a szinte elviselhetetlen hőség. A csillagfalók által elsivatagosított felszín szinte megfőzte a gyalogos egységeket. A talaj gőzölgött, a katonákról szakadt a víz. Balzac körül is mindenki bűzlött a verítéktől, ezen csak rontott a molokkok érett sajtszaga. Az ex-hadnagy úgy érezte kifordul a gyomra.
Jamkaak-ot is Balzac egységébe osztották, ahogy a börtönviselt beegho-k többségét. A forradásos képű fellökött egy előtte gubbasztó paquint, és a férfi mellé osont.
- Mi a téma, szivi? Felizgultál már? Nagyon remélem, mert ha ennek vége, nagy bulit csapunk. Csak te meg én. Először. Azután kényezteted egy kicsit a haverokat is, rendben?
- Őrmester! – kiáltott Balzac. – Őrmester!
Egy sötétbőrű, fiatal nő lépdelt hozzájuk hajlított térdekkel.
- Mi a problémátok, istenverte majmok?
- A közlegény megbontja a sorokat! – biccentett Balzac Jamkaak felé.
- Húzzál vissza a helyedre, Csita! – mondta az őrmester. – Baja van a fülednek? Kipucoljam a bajonettemmel? Tűnés!
- Igen, uram – válaszolt a beegho, és elsunnyogott az eredeti pozíciójára.
Az őrmester Balzachoz fordult.
- Most már minden oké, kismalac? – kérdezte.
- Igen, uram. Köszönöm, uram.
- Uram. Ezek láthatatlanok? – kérdezte a nő, és megmarkolta az egyik mellét. Balzac ostobán meredt rá.
- Kérdeztem valamit, közlegény! Láthatatlanok ezek itt?
- Parancsol?
- A dudák. A csöcsök. A mellek, ember! Nem lehet ennyire öreg!
- Öregebbnek látszom a koromnál. Még negyven sem vagyok.
Balzac eltöprengett, már nem is figyelt a nőre. A villájára gondolt. A látóhatárig terpeszkedő birtokra. A birtokra néző ablakokra. A padlótól a plafonig értek. Arra, hogy Leeskaa-nak mennyi dolga lehetett velük. Vajon létráról mosta őket? Sosem figyelte meg. Jobban utált vajon ablakot tisztítani, mint az alsógatyákat mosni, amibe a ház ura bele-belefékezett? És rejtegeti még azt a szerencsétlen flótást, akit Folyóhanton szedett össze? Mi is a neve? Caf? Zah? A kis csótány! Mi lehet Jarokkal? Biztosan dézsmálja a piakészleteket. Nem adja el, de megissza. Rengeteget bír inni. Balzac többször kapta rajta, hogy suttyomban, a szobája magányában töltöget. Nagy piás. Mégsem fordult elő soha a tizenegy év alatt, amióta nála szolgált, hogy elkésett volna a reggeli eligazításról, vagy hogy vendégek előtt, vagy akár őelőtte ittasan mutatkozott volna.
Balzacot az zökkentette vissza, amikor a Dugóhúzó hatalmas robajjal beszakította a zsilipfedelet.
A Sunka főterén felállított kivetítőn befejeződött egy paquin kupleráj közvetlen ajánlata, és a stúdióból visszakapcsoltak az Anta Aurigára.
A zsilip abban a pillanatban szakadt be, természetfeletti robajjal. Leeskaa arca összerándult, ahogy Zam ijedtében megszorította a kezét. A kamerák hatalmas portfelhőt mutattak.
Kiabálás, parancsszavak, beegho nyelven elüvöltött káromkodások, idegen csatakiáltás, sivítón, sípolón, a lézerek, és a fézerfegyverek zümmögése, a fotonpuskák duhogása, fém csattan a csonton. Halálüvöltések. Lábdobogás, robbanások, artikulátlan üvöltözés. Bizarr hangverseny. Az egyik kamera képe elfeketedett, rögtön egy másikra kapcsoltak, de az is csak port mutatott, jótékony függöny mögé rejtve a borzalmakat.
- Hol vannak? – kérdezte Coima Kerok, közben finoman simogatta Charlie fejét, és a porfelhőt vizsgálta. Ciaka Koken a képernyőkre meredt, de hiába erőltette a szemét, nem tudta kivenni az ellenséget. Celia Pian maga is hunyorítva próbálta átfúrni a tekintetét a mozgóképek homokfergetegén, kevés sikerrel.
A riporter hangja messziről szólt a nézőkhöz. Tájékoztatott, hogy az egyik kamerásbrigád DFG-re száll. Az egyikük vezet, a másik kameráz. Az a tervük, hogy a csata közepébe vigyék a nézőket, a könnyű mozgású, felszíni járgánnyal megcélozzák a zsilipet, és elviszik oda a kamerát. Ha szerencséjük van, nemcsak a csata forgatagát közvetíthetik, hanem bepillantást nyerhetünk az anta birodalmába. Exklúzív.
A távolban felállított kamerák adását hamarosan felváltotta a DFG-ről érkező kép. Kisebb képhibákat leszámítva használható anyagot továbbítottak. Már amennyiben a sűrű homokfelhő használhatónak könyvelhető el. A rázkódó kép fokozta a híradás drámai hatását, a hanghatások élesebben kivehetővé váltak, a DFG robaja, az operatőr kommentárjai, a sistergés, a halk, megnyugvást talált, és a hisztérikus zsolozsmázás a mindent betöltő csatazaj alatt.
Az öngyilkos kamerateam mellett elröppenő fotonnyalábok duhogására Zam újra és újra megszorította Leeskaa kezét. A beegho lány lágyan a mellére húzta a srác fejét. Zam nem ellenkezett, de egy pillanatra sem vette le a szemét a kivetítőről.
Coima Kerok egész közel hajolt a képernyőhöz, a többiek a válla fölött próbáltak kukucskálni.
- Na, látod már őket, Charlie? – kérdezte Coima, és az a kisgyermekek ismeretlen nyelvén gügyögött valamit.
- Ezzel nem segítettél sokat.
A DFG-n száguldó kamera a talajra tévedt, csak egy pillanatra, mégis többszáz képet küldött a vezérlőben tartózkodók képernyőire.
- Az nem egy anta volt? – kérdezte Ciaka.
- Dehogy, csak egy láb – intette le Celia.
Az admirális meghökkenten fordult felé.
- Egy láb? – kérdezte.
- Szerintem egy paquin-é volt – mondta Celia.
- Szerintem meg egy anta volt.
- Szerintem meg csak egy összeégett, kormos valami volt – motyogta Coima.
- Hallotta a barek-et – mondta Celia – nem egy anta volt.
- De nem is egy láb!
A DFG-t ebben a pillanatban érte találat, még hallani lehetett a robbanást, de a képek zavarossá váltak, majd elfeketedett és elcsendesedett minden.
Coima Kerok összerándult, és véletlenül eltörte a kis Charlie nyakát.
Balzac sorozatra állított fotonfegyvere mögé bújva futott előre, fel sem nézett, nem volt értelme.
Amikor a Dugóhúzó felmorzsolta a zsilipfedelet, az hatalmas porfelleg kíséretében szakadt a lyukba. A pornak nem volt ideje leüllepedni, mert a föld alól, ördögökként tört elő az anta. A sikolyuk hallatán Balzac összerondította a nadrágját, de nem volt hajlandó törődni vele, és tudta, hogy most a mögötte állók sem fognak viccelődni, mert ők ugyanúgy becsináltak. Sokan az első sivításra megfordultak, és a csapatszállítók meg a tábor felé kezdtek rohanni. A bátrabbak, vagy akik képtelenek voltak mozdulni a félelemtől, helyettük is tüzelni kezdtek. Balzac a menekülőkkel tartott, addig futott, amíg bírta, azután a földre dobta magát, és megsorozta az egyre növekvő porfelhőt. Fogalma sem volt, eltalált-e valakit, és ha igen, kit. Felállt, és futott tovább. A levegő gyorsan megtelt a megpörkölt bőr és szőr, az égett hús, a kifordult belsőség bűzével.
Az anta nem lőfegyverekkel támadott. Pengék csilingeltek. A homokfüggöny mögül olyan hangok szűrődtek ki, amelyek arra emlékeztették Balzacot, hogy kisgyermek korában hentes akart lenni. Most nem akart a kések, a bárdok, a pengék közelébe kerülni.
Akkor ütközött bele a vele szemberohanó őrmesterbe. Mindketten nagyot nyekkentek a földön, felvertek még egy kevés port. Miközben százak rohantak el mellettük, a zsilip és a tábor irányába egyaránt, Balzac ültében üvöltött a nőre, át kellett harsognia a pánik zaját.
- Hova megy, őrült liba?
- Hogy beszél velem, közlegény? Fogja a fegyverét, és kövessen!
- Én nem megyek oda vissza! És önnek sem ajánlom, aranyom!
- Ne személyeskedj, kismalac, csak fogd meg a kurva puskádat, és utánam!
- Sehova – mondta Balzac, feltápászkodott, és megint a tábor felé akarta venni az irányt, amikor észrevette a tőle néhány lépésre magasodó Jamkaak-ot.
- Nem hallottad az őrmestert, giliszta?-kérdezte, azzal megragadta Balzac gallérját, és maga után rángatta. Az öregnek esélye sem volt, hogy erővel kiszabadítsa magát. A beegho úgy rángatta, mintha rongybaba volna. Ugyanúgy mint azon a gyomorforgató éjszakán odakinn, az űrben. Az őrmester biccentett Jamkaak felé, majd az élre állt.
Hárman rohantak szembe a menekülők áradatával. Egyre közelebbről hallották a pengék csilingelését, de erős duhogás jelezte, hogy még tartják magukat a beegho lövészek, és a börtönviselt milicisták is.
Az őrmester féltérdre ereszkedett, és egy sorozatot engedett a porfelhő közepe felé. Jamkaak a földre lökte Balzacot, és ő is megeresztett néhány lövést. Balzac is felemelte a fegyverét, és célpontot keresett, de semmit nem volt képes kivenni a forgatagból. A lézernyalábok fénye itt-ott átvillant a homokfüggönyön, néha nagyon közelről hallatszott a pengék zaja, de Balzac nem akart vélt célpontokra tüzelni.
Egész addig tartotta magát, amíg esztelen sivítás közepette a menekülők közé keveredve, cingár alakok gyilkos csoportja viharzott át közöttük. Csilingeltek, és villogtak a pengék. Balzac a földre lapult, a szeme sarkából úgy látta, Jamkaak-ot elsodorták, egy menekülő földi milicista holtteste rázuhant a hátára, de felnyögni nem mert, az őrmestert szem elől tévesztette, először az átrohanó csoport, utána meg, ha életben maradt is, valószínűleg a porfelhő takarta el előle. A közelében számtalan holttest feküdt, egymás hegyén hátán, kicsavarodva, vérüket folyamatosan szívta fel a homok. Nem volt köztük olyan, amelynek a faját ne ismerte volna.
Nos, abban a pillanatban rohadtul egyedül érezte magát. Felegynesedett, és úgy nézett körül, mint a szenilis vénember, akinek fogalma sincs, hová készült. Az anta pengéi már mögötte is dolgoztak, úgyhogy arra fölösleges lett volna szaladnia. Tehát a zsilip felé kezdett rohanni, sorozatra állított fotonfegyvere mögé bújt, fel sem nézett, nem volt értelme.
Padastra a cuccomat pakolja össze. Kurvára semmi cuccom nem volt, amikor megérkeztem az állomásra. Remélem cipelhetek magammal egy másfél mázsás feszületet. A hülye azt hiszi, hogy egy angyal elől kell elrejtenie, de sokkal valószínűbb, hogy Tomasson egyik fejvadásza szaglászik utánam. Még jó, hogy a loboncos odafigyelt, mert én mintha szétszórtabb lennék mostanában. Ezek a rohadt emlékképek kikészítenek. Nem szabadna emlékeznem ilyesmire, mert rohadtul nem történtek velem ilyen dolgok.
Tegnap az anta egyik barlangjában találtam magam. A külső szemem épületeket lát a távolban, semmi érdekes nincs bennük, vagy csak túl messze vannak, hogy szembetűnő legyen a másságuk, nem tudom. Holttestek nincsenek, viszont füst csípi a külső szememet. Lángoló épületeket sem lát. A füst egy sziklatömb mögül ömlik. Óvatosan közelíti meg a sziklát, bekukkant mögé.
Katonák rakták a tüzet. Jó nagy tűz. Roberto, akármilyen szégyenlős is, most leveszi az ingjét, különben meghülyülne a hőségtől. Ott vagyok. Egy könyv van a kezemben. Belelapozok. A külső szemem a tarkóm mögé surran, és átnéz rajtam, de ő sem tudja elolvasni az írást. A tűzre dobom a könyvet, és újabbakat veszek a kezembe. Ott repülnek. Némelyikből kiszakadnak a lapok, és ellobbannak, ahogy a tűzbe érnek. Amelyek egyben maradnak, azoknak idő fog kelleni, amíg leégnek, de nem idegeskedünk, rengeteg időnk van.
A parancs szerint innen már csak haza megyünk. Szóval nincs tovább. Elégetjük ezt a néhány könyvet, és vége. Ennyi elég. Én nem kérdeztem meg, miért kell elégetnünk az anta könyveit. Én nem akadékoskodok, ha arról van szó, hogy minél előbb elindulhassak haza, Cassy-hez. Cassy? Honnan jönnek ezek az emlékek? Vajon Cassy emlékezne-e rám? Emlékezhetne egyáltalán?
Újabb könyvek repülnek a tűzbe. A lángok a nagyobb adagok alatt kicsit megbújnak, azután többszörösükkre nőve újra jelentkeznek, kösz, még megvagyunk, és elnyalogatják a papírlapokat.
A nagyon vastag könyveket szét kell tépnünk, hogy rendesen elégjenek, biztosnak kell lennünk, hogy teljesen megsemmisülnek az írások. Mick-kel azon versenyezünk, ki tud vaskosabb kiadványokat kettétépni. Vörös fejjel szaggatjuk a könyveket. Mick nyer. Jót röhögünk. Roberto egyre gyakrabban megy a kulacsért, a hőség mindannyiunkat valósággal odatapaszt a talajhoz. Jim rászól Robertora, óvatosan igyon, nehogy kifröccsenjen egy kis víz, mert eloltja a tüzet, aztán soha többet nem tudjuk begyújtani újra. Nevetünk. A külső szemem hátrébb húzódik, mielőtt teljesen kiszárítja a hőség. Jim, a maga szórakoztatására kihajtva rakja a könyveket a tűzre, a gerincükkel felfelé, így olyan, mintha házakat építene, körbe, a tűz peremén. Jim házai, kiáltja, lángoljatok! És azok lángra kapnak, szinte egyszerre. Mi is elkezdjük megépíteni Roberto házait, Mick házait, és az én házaimat. Lángoljatok!
Akkor bukkan elő valahonnan az anta pap. A külső szemem látni akarja, de valamelyik katona mindig eltakarja előle. Átcsusszan Roberto lábai között, de Mick vádlijának ütközik. Bekönnyezik. Csak foltokat lát. A pap könyörög, hogy ne égessük el a könyveket. Nem értjük a nyelvét, csak tudjuk, hogy miről karattyol. Nem válaszolunk. Tovább tépi a száját. Végül Mick szólal meg: engedd el a gatyám!
A külső szemem látása tisztul, de most Roberto válla takarja el előle a papot. Csak Mick hátát látja. Mick nagyon dolgozik valamin. Mintha bírkózna. Vedd le rólam a mocskos kezed! Hordd el magad! Nem érted? Nem akarod megérteni? Takarodj! A pap nyüszítő hangokat hallat. Vedd le rólam a mocskos kezed, te féreg! Aztán parázs csap a levegőbe, és korom madarak reppennek fel. A pap sikoltása az égig tör utat magának, de gyorsan elhal.
Szótlanul dobáljuk a tűzre a könyveket.
Még nagyon sok van hátra. Csak azt akarom, hogy vége legyen, hogy elégjen az összes, aztán vissza akarok menni a frontra. És meghalni. Istenem! Még sosem akartam ennyire meghalni.
Balzac akkor kapta fel a fejét, amikor már zuhant. A zsilip szélében botlott meg, és a kürtőbe zuhant. Végigbukdácsolt a gigantikus bőségszarun, és egy alaposan lepontozható bukfenccel az anta földalatti birodalmába hengergőzött.
- Most győzünk vagy veszítünk? – kérdezte Coima Kerok.
- Innen nem tudnám megmondani – válaszolt Ciaka Koken.
- Apropó – csatlakozott be az intendánsnő – maga miért nincs a helyszínen, admirális?
- A kötelességem ide köt.
- Most győzünk vagy veszítünk? – kérdezte ismét a barek.
- Nekem úgy tűnik, akik ott vannak azt kiabálják, veszítünk. Nem is akármilyen szinten – mondta Celia.
- Csak mert évek óta nem támadt egyetlen pozitív gondolata sem, nem kell leszólnia a szövetség hős katonáinak önfeláldozását – szólt közbe az admirális.
- Csak mert a halálhörgésekből arra következtetek, hogy veszítünk, nem feltétlenül vagyok pesszimista, kedves Ciaka – válaszolt az intendáns.
- Tudják – kezdte Coima – a pszichológusomnak talán mégis igaza lehet valamiben. Már most szívesebben hallgatnám egy csökött embergyerek gügyögését, mint a maguk ostobáskodását. Csak most kezdtem ölelgetni ezeket a rózsaszín fingózsákokat, de maguk máris jobban fel tudnak idegelni. Az emberiség legnagyobb barátja úton van haza! Jövök, Föld! Szegény Charlie. Ciaka, gondoskodjon róla, hogy megfelelő utódot szerezzen szegény Charlie-nak.
- Ez gyönyörű – mondta Balzac.
folytköv.